|
|
|
(shabby, crappily done backstory i've never used. Character is recurring in my bad writings)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy 1820-as évek, és egy igen érdekes történet. Sokan csak a "WestPort-i gyilkosságok" néven ismerik - de sokan, akik így ismerik, nem tudják, mi is történt pontosan. Nagyjából ezidőtájt a helyzet igen szánalmas volt Nagy-Britanniában, sok tekintetben, de ami minket most érdekel, az az orvostudomány - a híres Edinburgh-i Orvosi Egyetem - és a gazdaság. Ugyan utóbbi látszólag jól működött, mégis szegény ír munkások tömkelege vándorolt Észak-Írországból a szigetre, főleg Skóciába; köztük William Burke és William Hare is. Bár ők is szegény munkások voltak, mint a többi, és ők is a Union csatornán jöttek dolgozni, de hamar találtak maguknak még annál is jobb kereseti forrást. Ugyanis akkoriban az Edinburgh Medical College ugyancsak válságban volt és ennek egyetlen oka az emberi anatómia felfedezésének - minthogy amúgy is a nagy tudományos felfedezések - ideje volt, és persze az, hogy pár évvel korábbtól a törvényi rendeletek változása miatt nem lehetett legálisan évente 1-2 emberi holttestnél többhöz hozzájutni; élő diákból - és holttesteket tanulmányozó tudósból - viszont rengeteg akadt. Virágzott a sírrablók kora. Nem egy azon idők sötét oldaláról szóló novella és regény tanúskodik arról, hogy a "feltámasztók", az éjjelente friss sírokat felásó, friss testeket kereső emberi temetőbogarak (akkori mércével) hatalmas összegeket kerestek mások által rémesnek tartott munkájukon - mely egyben nem volt épp legális, de a jog szemet hunyt fölötte, általában, hiszen élőt nem bántottak, ellenük tenni pedig nem lehetett. Valószínűleg Burke és Hare is így kezdte; sokkal jobb üzlet volt, mint a csatornát ásni, és hát itt is csak ásni kellett... Aztán amikor a lakótársuk, egy kivénhedt katona, aki még tartozott is nekik, meghalt, nem is engedték eltemetni. Minek? Csak ki kéne ásni. Inkább ellopták a koporsóból, és eladták Dr. Knox-nak, a köztiszteletben álló orvosnak. Hatalmas üzlet volt. Túl nagy, hogy ne folytassák. Miller úgyis beteges, nem? És senkije sincs. Jobb neki holtan. Leitatták, és megfojtották, úgy, hogy a tüdejét tartották folyamatosan összepréselve, és párnát szorítottak az arcára... Hogy ne legyenek rajta erőszakra utaló nyomok. Hare mestere volt annak, hogyan tervezzék meg az ilyen "apró cseleket": ki az, akit nem hiányol senki és hogyne lehet elcsalni az emberek látószögéből. És ez kiváló kereseti forrás volt... Egyre több embert öltek meg; feleségeiket is beavatták, és vigyáztak, hogy a társadalom aljáról válogassanak: öregek, betegek, koldusok, prostituáltak... Őket úgysem hiányolja senki Bár utóbbiak közül párat, doktor Knox szerint már volt olyan diák, aki felismert - node, való egy diáknak ilyesmit tudni? Ugye nem. Még azt a fogyatékos fiút sem kellene senkinek hiányolnia, akit ugyan a város utcáiról jól ismertek, dehát... Bolond is volt és sánta is. Egyre többen és többen haltak meg, a friss testek pedig sokkal többet értek, mint a régebbiek, amilyenek a földből kiásottak lettek volna. Egyre többen és többen lettek; és már senkit sem érdekelt, hogy mit kell tenni azért a pénzért... Hiszen még egy pár, és saját házat is vehettek volna! De sajnos túl sok volt a boncasztalon felismert arc; az anyja által keresett gyermek; a mások által később felismert ruházat, és persze a gyanús hang a ház verandájáról... Végül egy lakótárs és pár diák megelégelte. Készen állt a feljelentés. Lebuktak. És bár Burke mindig jobban csinálta, hiszen vidámabban mosolygott hogy másokat a lakhelyére csábítson, erősebb volt, hogy összepréselje a tüdejüket, és ahogy beletanult, egyre jobban ment neki a dolog, az ész mindig is Hare volt a kicsiny csapatban. Az ő ötlete volt, hogy a friss test többet ér, mint az állott, és hogy le kell itatni őket, mielőtt megfojtanák... Ő és a felesége volt az, aki mindig ki tudta magyarázni a dolgokat. Most mégis ő volt az, aki Burke ellen vallott, és - mint mindig, mindenben - most is kimagyarázta magát. Szabadon engedték. "Nem volt elég bizonyíték arra, hogy részt vette benne". Legalábbis ezt mondták. Erős, de nem az akaraterejéről híres társát pedig bennhagyta a pácban, mint a legtöbben ezt tennék... Az ítélet, mint az várható 17, most már hivatalosan csak és kizárólag az ő hibájából történt gyilkosság után, halál, és William Burke-nak egyedül kellett ezzel szembenézni. Mint ahogy azzal is, hogy, példastatuálás céljából, és cserébe, amiért 17 ember most nemcsak meghalt, de még jeltelen sírt sem kapott az ő hibájából, csak szemétként végezte az Orvosi Egyetem hulladéktárolójában, őt is felboncolják. Nyilvánosan. És testének minden felhasználható, tartósítható részét tartósítják is - ő pedig előre tud erről. (Out megjegyzés - az előtörténet eddigi része történelmi tény; egyébként ugyanúgy Burke testének kiállítása és darabjainak tartósítása is.)
Hetek teltek el az ítélettől az akasztásig. Burke tudta, hogy most ugyan egy kényelmes, majd egy ölször egy ölnyi, föld alatti sötétzárkában van, ahova pár rácsozatrúdon át apró fénnyaláb is szokott beszűrődni néha, de pár hét, és a testének szétdarabolt maradványai egy erjesztőkádban áznak majd. Még pár hét, és egy üvegdobozba zárják a csontjait... Örökre. Ki tudja, mi ez... Örök élet, vagy örök halál? Éveken át áll majd, húsától és bőrétől megfosztva, egy múzeum termében. De ettől még nem rázta ki teljesen a hideg. Valahogy mulattatta is... Sírja nem lesz, sem utolsó szentségek, vagy hasonlók, de örökké ott áll majd, és örökké üres szemgödrökkel nézi majd a diákokat - mindig emlékezni fognak rá. A legszörnyűbb a könyv volt. A jó ég szerelmére, muszáj volt? Muszáj volt még előre el is mondani...? Mégis... Mégis milyen könyvet köthetnek majd bele? Milyen könyv az, ami megérdemli, hogy emberbőrbe legyen kötve? Az egyetem tulajdona lesz, tehát valószínűleg valamilyen anatómiakönyv díszpéldánya... Undorítóan sorsszerű lenne. Bár eddig még csak valamilyen istentelen, démoni könyvről tudta elképzelni, hogy emberi bőrbe kössék... Bár... Emberi bőr? Az ő bőre? Vajon van különbség? Vajon van különbség, hogy csak úgy egy ember, vagy ő? Lehet... hogy a különbség csak annyi, hogy egy ártatlan ember, vagy ő. Ő, aki megölt 17 embert... Igen, ez különbség. Nagyon nagy különbség. Burke lassan összeomlott, ahogy a hetekké nyúló napok alatt a sötétben gubbasztva végiggondolta tetteit újra és újra. Rádöbbent, hogy mit tett, hogy miben vett részt, és lassan ő is kezdte úgy érezni, hogy noha Hare ötlete volt, minden az ő hibája. Az érzés, ahogy leszorította őket... Ahogy ráült a mellkasukra, és óvatosan, lassan összenyomta, minden lélegzettel összébb és összébb... mint egy óriáskígyó. Jó sokáig kellett ott ülni. Sokáig, megfeszülve leszorítva őket, hogy egészen biztos legyen. Nem akarták, hogy felkeljen bármelyik. Végülis már halottak. Mind. És utána... Vajon milyen lehet egy ilyen boncolás? Burke sosem volt még ilyenen, noha rengeteg testet adott el boncolásra, és most rá is ez vár. Vajon milyen egy felboncolt test? És össze lehet még varrni? És mi van benne? Mi tudnak meg az orvosok általa, amit eddig nem tudtak? Hiszen, ha megvágják mindenki hús, izom, vér, csont... Vajon milyen lehet a túlvilág? Főleg annak, akinek nincs még jeltelen sírja sem... Vajon az történik vele, ami bárki mással? Vagy akit nem temetnek megszentelt földbe, felkelhet, mint a történetekben? Burke lelkiismerete lassan lyukat égetett az elméjébe, és utolsó óhajaként kért egy kést... Nem, nem saját magának. Kért pár gyermekjáték babát, és azalatt a pár hét alatt, míg a halált várta, a cellájában található hulladék fából koporsókat ácsolt; a babáknak lázasan ruhát varrt és itt-ott átalakította őket... Mindent holttest helyett egy. Mindegyik éppen olyan volt, mint a meggyilkolt, majd eladott emberek. 17. Plusz egy, akit csak kiloptak a koporsóból. Burke látogatáskor adta oda, titokban a feleségének mindegyiket - egyiket a másik után... Amikor már nem láthatták egymást, a börtönrácsai közt csúsztatta át őket, szép sorban, ahogyan kész lettek. Az asszony a temető mellett földelte el őket. Azután elszökött Ausztráliába, amely akkor még csak a tolvajok és rablók földje volt. Burke végig beszélt valakihez közben, és bár a börtöne őrei nem tudták, hogy ki az, nem is törődtek vele. Épp elég embert láttak már a többhetes, halál előtti bezártságba beleőrülni ahhoz, hogy ne törődjenek vele. Csak még egy a sok közül - de Burke nem a készülő babákhoz beszélt... Nem. Elméjében lassan összekeveredett sötét képzelgéseinek minden eleme... Milyen lehet anatómiát tanuló diáknak lenni? És milyen lehet felismerni a boncasztalon valakit, akit ismersz? Milyen jó lett volna, ha ő is okosnak, előkelőnek születik és iskolába mehet... És milyen lehet olyan agyafúrt, és jóképű fickónak lenni, mint Hare? És olyan szépen, ízesen beszélni... És milyen lehet, ha valakinek van egy olyan barátja, aki mindig meghallgatja - még most is -, elfogadja, hogy megbánt mindent, és a tengernyi könnyéért megbocsát neki? Egyáltalán, valaki, aki nem hagyta itt és nem kent rá mindent? Milyen lehet most azoknak, akiket megölt...? És vajon a mennyekben is varrásokat viselnek a tagjaikon? Vajon milyen lenne felboncolni valakit - bárkit? Ha senki más nincs, akár önmagát... Közben végig faragta a babákat. És beszélt. Ahhoz, aki megérti. Aki torz, lassan elsötétülő s összeomló elméjéből pislogott vissza rá, miközben legszebb álmait és vágyait, és legborzalmasabb rémképeit vegyítette magában - éppen olyan volt, amilyen Burke mindig is lenni akart, vagyis, éppen olyan, amilyen barátot mindig is akart, miközben a sötétből előszűrődő rémálmokat próbálta Burke elhessegetni újra és újra... A túlvilágon is sebes testekről, magáról, amint saját magát boncolja fel, vagy éppen mások boncolják fel őt - úgy ahogy azt majd tenni fogják, egy hét múlva. Hat nap múlva. Öt nap múlva... Egy nap múlva... Ma délután. És megtörtént. Burke ugyan kész lett a babákkal, de ahogyan elérkezett a kivégzés napja, kivezették a cellából. Engedelmesen tűrte. Már nem ugyanaz az ember volt, akit ide behoztak. Nem csak lefogyott és legyengült; valami más is történt. Megtört a lelkiismeret-furdalástól és elveszett saját képzeletében, hogy színes képeket fessen a sötét cellának minden olyan pontjára, ahol nincs fénysugár, melynél faraghat. Vágások voltak a kezein, de valami bűnbánó elégedettség az arcán. Miközben kivezették, megállt, hátranézett és köszönt. Az őrök tudták, hogy bolond, mert nem láttak ott senkit. Pedig már ők voltak a bolondok.
Burke-t felakasztották, nyilvánosan felboncolták, csontvázát kipreparálták, bőrébe pedig könyveket kötöttek. A különös férfi pedig egyedül maradt. Egyedül a cellában, ahol nem látta senki, és csak egyetlen fénysugár szűrődött be az ablakon és a felső rácsokon át. Fiatal volt, húsz évesnek látszott, és a bolond, sánta fiú egyes vonásit is tükrözte... Meg egy fiatal, nemesi származású orvostanhallgató diákét is. Magas volt, és karcsú termetű; szépen, ízesen beszélt, olyan akcentussal, amit Burke itt hallott. Hűséges természet volt, becsületes, vidám és ártatlan, aki sosem kérne senkit olyasmire, amit az később megbán, hogy megtett. Okos is volt. Sosem kellett volna építkezésen dolgoznia... Már ha kellett volna dolgoznia. De ha akart volna, sem tudott, hiszen a teste anyagtalan volt, és amikor behozták éppen az újabb rabot - egy rablógyilkost - a cellába, ő eltöprengő magányából a rácsokon és falakon át a szabadba szökött... Ki Edinburgh-be. Egyenesen az orvosi egyetem anatómiai intézetébe. Megszámlálhatatlanul sok órát töltött ott, láthatatlanul, észrevétlenül, a tárgyakon átcsúszva, akár egy kísértet. Nem beszélt senkivel, nem látta senki. Nézte a boncolásokat - melyekre egy új törvény értelmében már sokkal több testet lehetett törvényesen szerezni - és néha... Néha nyomon is követte őket. Saját magán. Felfedezte, hogy ujjainak, akár a szikének, engedelmeskedik saját húsa, és a fájdalom csak apró, szinte csak csiklandozó érzésével felvághatja, felbonthatja saját testét. Általában a végtagjaival, főleg a kezével kísérletezett. Először még csak kékes-vöröses homály fogadta belül. Volt, hogy mindent elöntött a vér, de nem látszott semmi. Aztán ahogy egyre többször csinálta, egyre pontosabb lett a kép; kezdetben csak a nyilvánvaló dolgokban, amilyen a csont, vagy az izmok... Később szép lassan minden pontosan nyomon követhetővé vált, akár egy normális emberen. Mire a saját karjain és lábain is átlátott már - ahogyan áttetsző lett volna talán az emberek számára is, ha látják - addigra mindene pontosan úgy működött, vagyis, nem működött (akár egy holttestnek), ahogy az embereken. Sajnos, hamar rájött, mit jelent az, hogy áttetsző. Azt, hogy rég járt a városban, és bár az egyetemhez sokminden húzta, még emlékezett arra, hogy milyen érzés volt, ahogy végigsétált Edinburgh utcáin és jó pár aprócska gyermek sikoltva elmenekült előle. Jó érzés volt. Gonoszul, kifacsartan jó, de végülis... Jó. Enyhített a magányán, melyet egyetlen barátja, Burke elvesztése okozott. És bár nap mint nap visszatért Burke kipreparált ereklyéihez, őt magát sosem találta sehol. Tudta, hogy meghalt. Mégis valahogy olyan távoli volt ez a dolog... Halál? Megsemmisülés, lehet... De halál? A lélek elválása a testről? Mi a lélek? Mi a test? A fiatal férfi számára - láthatólag - semmi. Vagyis, nagyonis valami... Képzelet. Ahogy újra kilépett az utcákra, újra perverz örömet lelt a gyermekek ijesztgetésében, és bár újabb éveket töltött az Edinburgh-i Orvosi Egyetem Anatómiai Intézetében, most már mindent megtett, hogy ha kell a diákokra is a frászt hozza. Először csak megpróbált hozzáérni a dolgokhoz. Először csak felülről ment, ahogyan leült a székekre, néha az asztalokra, vagy a katedra szélére. Az régen is ment. Aztán hozzájuk ért... Később már érezte is őket néha, míg végül a könnyebb tárgyakat már el tudta tolni pár centivel. Minél többet járt a városban és kacagott varratos arcával a gyerekekre, annál jobban ment a dolog. És egyre több dolgot csinált így... Míg végül az Anatómiai Intézet kísértetéről kezdtek el beszélni. Ő pedig élvezte, hogy ő lehet az "Anatómiai Intézet Kísértete". Egyesek még Burke-el is kapcsolatba hozták, de sajnos a legmerészebb találgatás is legfeljebb az volt, hogy Burke halott szelleme; az senkinek eszébe sem jutott, hogy nem halott, hiszen sosem élt, és nem szellem, hanem egy... életre kelt rémálom. Egy ábránd; egy gyilkos utolsó, őrült képzelgéseinek megtestesülése, mely olyan erős vízió volt, hogy túlélte teremtőjét. Ismét évek múltak, amikor az egyik csínytevésekor, életében először - leleplezték. Az egyik fiatal tanár, aki már mindent tudott ahhoz, hogy doktor legyen, már csak egy idegen egyetemen kellett bizonyítania - ez volt számára az Edinburgh-i -, az egyik alkalommal, amikor a "hely kísértete" egy üres kémcsövet készült a padlóra lökni, ő hirtelen egy az egyben ránézett, leeresztette éppen laborkellékeket fogó kezeit, és rákérdezett: "Maga meg kicsoda??" Ekkor látták meg először. Legalábbis, felnőtt ember ekkor látta meg először. A kis gyerekek, állatok, talán még a kísértetek is - ha voltak ott -, látták eddig is. De ez a fiatal orvostanonc volt az első, aki felnőtt ember létére látta. Elsőre, annyira megijedtek egymástól, hogy szó szerint elmenekültek onnan mind a ketten. De ő maga érezte, hogy az, hogy meglátták, hogy létezik, és ezt tudják róla, erőt önt belé. Vajon ugyanolyannak látják mások, mint amilyennek ő látja magát? Az idő telt, és kiderült, hogy nem az a férfi az egyetlen, aki képes érzékelni őt. Más is képes lehet rá, könnyebben, vagy nehezebben. Az kell hozzá, hogy észrevegyék - és, még valami, amiről nem tudta micsoda. Mindenesetre ahhoz, hogy lássák, rájött, hogy az kell, hogy elhiggyék, hogy van, és hogy ott van. Akkor már minden megy simán... Olyannak látják, amilyen,.. Csak tudniuk kell, hogy kit is kell látni. A diákok közt legenda kezdett keringeni, és egyesek szerét ejtették, hogy meglássák őt, de természetesen senki nem szólt hozzá - mindig, ha látták; általában az üres egyetemi folyosókon és termekben, elrohantak előle, vagy, a már képzett doktorok, gyakran tudomást sem vettek róla. Ilyenkor megesett, hogy fájdalmat érzett, de az is, hogy csak simán az illető nem látta őt többé. Igen, ez valódi fájdalommal járt.... Nem csak apró, csiklandozó érzéssel, mint az, amikor darabokra szedi magát - melyet egyébként egyre bátrabban csinált. Hamar rájött, hogy a sebei és bevarrt hegei eltűnnek; bár nem behegednek, de eltűnnek pár nap alatt. Egyre többen látták, és egyre többen gondolták igaznak. Persze mindig csak egy-két, vagy öt-hat diák, de ez is valami, mi több, sok... Épp csak a szemük sarkából látták megvillanni, vagy láttak leesni egy ceruzát a padról - pont az ellenkező irányban, mint amerre a fizika törvényei szerint eshetett. Ő lassan rájött, hogy ha kicsit kevésbé is, de tudja úgy is mozgatnia tárgyakat, ha a közelükben sincs, sőt, új tárgyakat teremthet fényből és képzeletből, melyeket aztán az emberek nem tudnak megfogni.
Bár látszólag az idővel nem változott semmi, mégis tudta, hogy az telik, mert az egyetem intézkedései új és új furcsaságokat engedtek meg: volt átfogó higiéniai intézkedés, voltak vész-intézkedések és ideiglenes bezárás a háborúban, és... volt, hogy most már nők is jelentkezhettek ide. Bár a következő, aki olyan látványos eredményt produkált a meglátása terén, mint annakidején a doktorandusz, éppen nem diák volt, de nő, akit már akkor beengedtek az egyetem falai közé. Az egyetem múzeumát és könyvtárát jött megnézni; meg az egyik barátját, aki itt tanított. Az a férfi volt az egyetlen itteni orvos, aki huzamos ideig itt volt, és huzamos ideig látta is eme rémképszerű tüneményt. És most, fiatal vendége, egy német "amatőr érdeklődő", ugyancsak látta... Nem úgy, ahogy a férfi. Hanem egy az egyben; ránézett és közölte, hogy ott van valaki... Mi több, ő is azon kevesek egyike volt, aki szólt hozzá. Persze, nem volt sokkal fantáziadúsabb az elsőnél - ő is az azt kérdezte: "Maga meg kicsoda?" Ő viszont nem futott el. Tovább nézett rá, sötétkék szemeivel, és a kérdezett pedig ekkor rádöbbent... Hogy nincs neve! Hamarosan arra is rájött, hogy a nő, aki kérdezte - de az orvos is, aki meghívta ide, nem olyanok, mint az emberek. Bár az első beszélgetés kudarcba fulladt, ő szerét ejtette, hogy újra láthassa a különös nőt, és az ismerősét. A nőt annyira nem érdekelte a boncolás, de megtanult vért venni, és...amikor nem látta senki - senki olyan, akit észrevett volna - meg is itta azt! Lassanként a rémlátomásból lett valódi álomlény rádöbbent, hogy bár az emberek nem hisznek benne, nem ő az egyetlen, akit nem tartanak valódinak. Ezt a nőt élő embernek nézték, pedig valójában régóta halott (mint ahogy az egyetem egyik tanára is), és mint ilyen, egyáltalán nem félt az általa felfedezett "kísértettől". Újra és újra beszélni próbált vele, míg ő végül néhány kérdésre válaszolni tudott, és szép lassan tényleg beszélni kezdtek. Többször is. Ennyire erősnek, és ilyen jól egy rémálom még nem érezhette magát soha… De semmi sem tart örökké. A nő, mint azóta kiderült, Haltreger kisasszony, egyszer csak eltűnt az intézet falai közül, és rémképünk feltette első kérdését Burke óta, egy hús-vér embernek: "Hová lett a vendége...?" A tanár válasza lesújtó volt: bokros teendőire hivatkozva hazatér Németországba, ma este indul és... És ki tudja, visszajön-e még? A lény elindult a kinyomozott, kikérdezgetett utca felé, futni kezdett, megcélozta a lóvontatta kocsit, ugrott, és... Végülis nem nehéz, ha valaki testetlen. Nem üti meg magát. És nem is kell elbírnia saját súlyát. Vagy mégis...? Most fent volt a kocsin, amely csak egy ládát szállított hivatalosan, és ő a láda tetején, vagy a kocsi tetején gubbasztott naphosszat, és éjszakahosszat, és lassan felfogta, hogy mit tett. Már nincs otthon, elindult onnan, és ezt nem tudja már visszacsinálni.. Bár még talán visszamehet. Talán. Majdnem pánikba esett és visszament. De végül nem tette. A ládán ült a hajóúton is, még úgy is, hogy pár más dolgot a ládára pakoltak. Hosszú út volt még hátra, hajóval, vonattal, kocsival, de végül megérkeztek, és az éjszaka a ládát felfeszítették - belülről. Valóban Haltreger kisasszony utazott benne; holtan, de teljesen egészségesen. Igencsak meglepődött, ahogy viszontlátta az eddig Edinburgh-inek hitt "kísértetet", bár nála a viszontlátás öröme egy fagyos mosolyban ki is fulladt. Bár nem invitálta be, a férfi a házába költözött - nem is küldte el, és nem is tehetett ellene semmit - és lassan szóba elegyedtek. Volt valami közös Burke-ben, és ebben a nőben. Az hogy egyedül voltak. Nem volt egy valódi barátjuk sem; talán soha, vagy talán csak most, nem lehet tudni. Ő viszont neki is nagyon jó barátja lett, elég jó ahhoz, hogy eddig sosem tapasztalt erőt adjon neki, és eléggé ahhoz, hogy végül megkérje őt, hogy megoldja az egyelten nagyobb felmerülő problémáját: adjon neki nevet. Haltreger kisasszonynak saját bevallása szerint senkije sem volt - a családja volt az egyetlen téma, amelyről mindig és mindenkor mélyen hallgatott, barátai pedig nem voltak. Így hát, más forrás nem lévén, párszor felütött egy ősrégi, szentek történeteivel tűzdelt névkönyvet, de egyik sem tetszett neki, amit megtalált. Aztán felnézett a férfire és elmosolyodott; azzal a jól ismert, fagyos mosolyával: "Az én nevemet kapod. Az én nevem férfi változatát." Attól a naptól fogva hívták Johann-nak.
Haltreger kisasszony, bár szinte őrülten ragaszkodott a tudományhoz, főleg a nyelvészethez, mégis néha-néha elutazott; főleg azért, mert bár sosem vallotta volna be, még ő t is kikezdte a sokévnyi magány, és bár rendes, helyi, állandó barátai nem voltak, ismeretségei jóformán az egész ismert világot felölelték. Ilyen ismerősei szinte mind valamilyen módon különlegesek, netán természetfölöttiek voltak, ráadásul ő maga el tudta mondani, ki is Johann, hol van és mit csinál... Így egyre többen nem csak megtudták ki ő, és látták - nem csak rémképként, hanem teljes valójában - de a képességei is egyre jobbak lettek. Mondhatni, gyarapodott a hatalma. Az idők változtak, és Haltreger kisasszony halandó ismerősei is, de ő maga és Johann ugyanazok maradtak, és vagy egy emberöltő eltelt így... Persze nem maradt minden ugyanaz Johann körül sem. Kimaradozott. Átment napokra, hetekre, évekre Haltreger kisasszony más ismerőseihez; ő meg persze nem bánta a dolgot. Johann egyre több természetfölötti lényt ismert; rájött, hogy nem csak az emberek járművein képes potyázni, de ha kell, kilométereket tud gyalogolni mindenen keresztül, sőt... Sőt, ha valaki erősen rá gondol, azt megérzi, és oda tud menni hozzá! Először csak akkor történt ez, mikor Haltreger kisasszony egy ismerőse, Johann igen jó barátja szinte segélykésően gondolt rá - ő pedig megérezte, megindult felé, és... Ahelyett, hogy mérföldeket kellett volna utaznia, át Németországon, egyszerűen csak odakerült, minden előzmény és utazgatás nélkül. Ő volt Solance, a mágusnő. Furcsa volt, mint a legtöbb ilyen természetfölötti lény, és főként a hermetikus mágiát gyakorolta - de volt benne valami, ami meghaladta azt... Valami, ami tisztán a tudatából fakadt. Johann a vele való beszéd során felfedezte saját másik oldalát; a csendből és bánatból a hangok, beszélgetések, mindenkit letaglózó riposztok világába lépett, és most már tudta, hogy tudja azt, amit Burke mindig is akart: szórakoztató, jó társaság lenni. Solance segítségkérése egy anatómiai adatra vonatkozott, bár akkor, mikor erről Johann jutott eszébe, még ő sem tudott Johann térutazó képességéről. Jól elbeszélgettek, néha szakmai, néha mindennapi dolgokról, és Solance furcsa módon nem zavartatta magát, hogy őrültnek nézhetik. Igaz, beszédes természete mellé ugyanúgy remeteéletet élt, mint Haltreger kisasszony. Az "Őrült" melléknevet is ő ragasztotta Johannra. Volt elég sok más furcsasága is, többek között a lakhelyére is nagyon kényes volt. Egy ízben e szavakkal küldte ki Johann-t a könyvtárából: "...és képzeletbeli véredet meg takarítsd le a perzsaszőnyegemről!!" Valóban, Johann néha már vérezni is képes volt, néha pedig halottszerű volt - néha hullafoltos, vagy teljesen kék, néha pedig csak sápadt... Néha egy nemrég végzett boncolásból maradt, hevenyészve - vagy épp pontosan - összevarrt sebekkel, néha egész tűrhető külsővel. Már fel tudta emelni a tárgyakat; illúziókat képezni erőfeszítés nélkül azoknak, akik őt is látták, és némi erőfeszítéssel azoknak is, akik őt magát nem látták. Egy idő után egy normális emberi alak képét vetítette néha sajátja fölé a valóságba, így normálisan beszélhetett, mozoghatott, csak hozzáérni nem tudott semmihez. Hatalma tehát minden egyes őt látó emberrel nőtt.
Valami azonban történt. Valami, aminek nem kellett volna. Talán a háborúval volt kapcsolatban, melynek rémségei elöl Solance ismeretlen helyre menekült még jóval annak kitörése előtt - jellemzően, pontosan tudta, hogy mi lesz a végeredmény, és valahogyan arra az időre a könyvtárát, de még a villát is, amelyben lakott, egyszerűen eltűntette valahová. Vagy esetleg csak túl sok idő telt el, és bár Johannt egyre többen ismerték, és merített hatalmat abból, hogy nem felejtették el, ő maga talán kezdte elfelejteni megteremtőjét és első barátját. Még mindig voltak gonosz tréfái, és még mindig szerette, ha félnek tőle, de egyszerre nem is félnek tőle, hanem inkább beszélnek hozzá... Az első egy idős férfi volt, egy kivénhedt katona... Szívrohamra volt hajlamos szegény, és amikor Johann szándékosan saját valóját vetítette elé - önmagára - akkor a férfi egyszerűen belehalt a rémületbe, mert Johann akkor éppen rémesebben nézett ki magánál a háborúnál is. De rájött, hogy szerinte ez vicces. Nem tudta, miért, vagy hogy mi indítja rá, de… A következő egy Miller nevű férfi volt - úgyis beteges a szívével... És nem hiányzik senkinek, nem? Johann őt is szó szerint halálra ijesztette; bár ehhez rontania kellett saját épp aktuális, eléggé átlagos kinézetén. Aztán jött egy idős, magányos néni, később egy tüdőbeteg kissrác, és egy fiatal, de özvegy asszony, aki nem halt bele, ezért Johann dühös lett és a saját konyhakését, átlódítva azt a szoba levegőjén, belevágta a hátába és ezzel megölte. Egyre többen és többen lettek. Sokan, akik tudtak a gyilkosságokról azonos személynek vagy lénynek tulajdonították őket, és így egyre többen szereztek közvetetten tudomást Johann létezéséről. Élvezte az ezzel járó hatalmat, figyelmet - és a furcsa perverz szórakozást. Ezrek haltak meg a háborúban, és ha a régi ismerősei megszólták, ő csak annyit mondott: "Csak párat ölök meg. A valódi emberek sokkal többet ölnek." És ez igaz volt. Johann mégis halványulni kezdett, és fogalma sem volt róla, miért. A vihar elvonult, Solance megint megjelent - ugyanolyan idős külsővel, bár még mindig mint ember, és ugyanúgy a rejtélyes módon előkerült a régi villaépület -, de egyesek nem bújtak elő, vagy élték túl. Haltreger kisasszony nem tért haza; elmenekült, és utazni indult, éppen Amerikában volt valahol. Solance azonban rájött, hogy Johannal nem stimmel valami, és új személyeknek mutatta be őt - olyanoknak, akiket, reményei szerint Johann nem tud bántani, még akkor sem, ha elkapja a gyilkos hév. Az egyikük, saját bemutatkozásában csak Greta, egy másik, hozzá hasonló miszticista volt, aki hamarosan rádöbbent, Johann történetét hallva, hogy a képességileg erős, de mégis egyre halványuló rémkép-férfi gyors és biztos megsemmisülésnek néz elébe... Meghazudtolta azt, amiből született, magát a gyilkosság utáni fájdalmat és lelkifurdalást.
Johannra pár keserves év várt, amíg vezekelt a tetteiért és végiggondolta eddigi létezését; miközben ereje is csökkenni kezdett és összement annyira, amennyire a teste elhalványult. Igen, most ő érezte azt a kínt, amit Burke érzett, amikor megteremtette őt... De ő már nem tudott álmokat teremteni, ahova menekülhetett volna. Ő maga volt az álom. A rémálom. Mely valaki lelkiismeretéből, fájdalmából, félelméből, magányából és becsvágyából született. Évek alatt teljesen legyengült és lassan próbálta visszanyerni a régi önmagát; utazgatva, meglátogatva eddigi léte színtereit. Sok időt eltöltött Edinburgh-ben. Végül visszatért Németországba, régi barátaihoz, s végülis bejárta egész Európát, olyanokat keresve, akik látják, új erőt - és, hogy nehogy újra elveszítse a fejét, jó tanácsokat - adhatnak neki. Megismerte Francine-t, a különös mechanistát, aki maga is álomlény, de ő emberi testbe börtönözve él. Megismerte Francine mesterét, megismerte Greta kevés ismerősét, akik még természetfölötti tulajdonságokkal bírtak, ezáltal képesek voltak felfogni Őrült Johann létezését... Végül elment az Új Világba is. Haltreger kisasszonyt kereste. Meg is találta, és megismerte az ő rég elveszett bátyját, aki most magát helyinek kiadva, Amerikában élt. Végül mindketten hazatértek Európába, Nagy-Britanniába, és most, hogy a régi személyiségét és ereje egy részét visszakapta, és kissé jobban megértette saját maga, és a körülötte lévő világ működését, új olyan lényeket keres, akik képesek őt látni, akarják is látni, és... Nem csak egy kísértet-szerűséget látnak benne, hogy aztán elmeneküljenek.
Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 07:40pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|