|
|
|
(part of an illustratory story of a fantasy setting)
- Azt hiszem, már nem bírom soká. - jegyezte meg Sapphira, szokásosan nyugodt, hűvös hangján. Az oldalából csendesen csöpögött az emberekénél kissé sötétebb, gránátárnyalatú vér.
- Ugyan...Nálam azért csak tovább bírod a gyaloglást... Repülni is át tudtok egy fél kontinenst, nem?
Tiamo szokás szerint incselkedett, de mintha nem lett volna olyan gondtalan, mint eddig - Neil pedig lassan-lassan észrevette ezt. Megdorgálta ugyan az incselkedésért - csak mert Tiamo annyival kisebb volt nála, hogy szinte kislánynak tűnt mellette, de valójában nem is a sértő szemtelenség zavarta, hanem az a tudat, hogy hármójuk közül ugyan az egyetlen férfi, mégis az ő állóképessége a legkisebb a gyalogláshoz... Mint egyetlen emberé. Sapphira ugyanolyan kimért volt, mint eddig, de látszott, hogy fárad; törött jobbszárnya mellé eresztette a kifáradt balt; annak ellenére, hogy az számára is szentségtörés volt, mégis az út porában fürdette hófehér szárnyvégeit.
Egy nyíltabb ösvényszakaszhoz értek, ahonnan már látszott az uticél: a hatalmas szikla, bár messziről, de kacsingatott rájuk; homokszínű sávozott anyaga festményszerű szépséggel ajándékozta meg a tájat a délutáni, bágyadt napsütésben. Sapphira sóhajtott. Az arca komoly maradt, de látszott rajta a megkönnyebbülés. Tiamo először kérdően Neilre nézett, mint afféle "főnökre", majd amikor a férfi csak értetlenül visszanézett rá, a kobold egyszerűen előreszaladt. Vagy száz ölnyivel előbbről integetett, egyszerre gondterheltnek is tűnt, de sikerélményt sejtető arccal boldogan visszaintegetett. Neil a fejét fogta. Tiszában volt azzal hogy rejtőzködniük kellene... Bár amíg hangot nem ad ki, rendben van - nem olyan nagy hogy észrevegyék. Mire megtették azt a pár-tíz méter távolságot, Sapphira látványosan meggyengült. Sötét folt jelentkezett még egy helyen hófehér száriján. Lassított, de Neil szótlanul tovább sétált, hogy lássa hova értek ki. Már mindannyian a tisztássá szélesedő ösvényszakaszon álltak, Neil pedig annak végére érve hamar megértette, miért ér itt véget a ligeterdő: a szikla egy mély, gödörszerű szorosból emelkedett ki, és az ösvény elmosódó vége és a sziklatorony között semmi sem volt, csupán egy hatalmas és mélyen tátongó szakadék. Neil kissé csüggedten kiért a szélére és lenézett a mélységbe. Pár barna folt hírdette, hogy valaha - igen régen már - talán függőhíd köthette össze a sziklát a külvilággal. Mára ebből a szakadék mélyben csörgedező patakban látszó pár korhadásszínű folton kívül semmi sem maradt. A férfi hátranézve látta, hogy Sapphira összeszedte magát és közeledik, de mosoly van az arcán. Erőtlenül őhozzá fordult.
- Most már ugye látod, miért választottam ezt a helyet?
- Igen, valóban, elérhetetlen. - Nyugtázta Neil. - De mi hogyan fogjuk elérni?
Sapphira hallgatott. Látszott rajta, hogy tisztában van a kérdéssel, de még egy kicsit gyönyörködik a szikla elérhetetlenségében. Valóban, nem tervezhette el előre, hogy nem elég, hogy azért, hogy elrejtőzzön, gyalogolnia kell az redőben, még a sziklához sem fog tudni átrepülni, mire ideér.
Tiamo szokásos élénk stílusában új ötlettel állt elő.
- Én á tudok menni egész rövid idő alatt is akár!
Neil túl fáradt volt ahhoz hogy letorkolja.
- És akkor mi hogy jutunk át?
- Hát... Át is vihetek valamit, vagy valakit.
Sajnos az tagadhatatlan volt, hogy Sapphirát nem bírja el. Neil hirtelen előállt egy ötlettel: lekanyarította a válláról a táskáját, és egy annak belső űrtartalmát igen nagy részben kitöltő dolgot, egy kötelet vett elő.
- Ha ennek a végét átviszed, legalább egy kötelünk lesz.
Tiamo biccentett a megfáradt megjegyzésre. Elkezdte szétszedni a tekercset, de Neil kivette a kezéből. Széttekerte, és az egyik végét a lánynak adta. Tiamo az alávetett népek szokott modorában látszólag észre sem véve a megaláztatást pattant és gondolkodás nélkül, szájában a kötélvéggel elkezdett lemászni a gyakorlatilag függőleges sziklafalon a szakadékba. Sapphira kissé visszatántorgott a tisztás felé és félig hasra fordulva lefeküdt, pontosabban összerogyott. Még mindig tartotta magát a szabályokhoz és nem ült le. Neil felügyelt a kötél másik végére és szépen lassan eresztette Tiamo után. Látszólag órák teltek el, valójában ki tudja mennyi idő... Tiamo nagyon gyorsan mozgott. Annak ellenére, hogy most egy sziklán kellett másznia, és gyakorlatilag bármely rossz mozdulat az életébe kerülhetett volna, mégis olyan gyorsan mozgott előre a sziklafalakon és a sziklás, csúszós, kövecses és éles kanyonban, amilyen nagyjából Neil átlagos ráérős gyalogtempója volt. Gyíkként szaladt fel a szemben lévő sziklafalra, a kötélvéggel a szájában . Neil megállapította, hogy rossz nézni. De nem vétett hibát. A kobold végig egyszer sem vétett hibát. Amikor átért, a szemben lévő sziklapárkányra kapaszkodott, mely övként fogta körül a kikoptatott homokkő-tornyot. lassan húzni kezdte a kötelet, míg az feszes nem lett, majd rákötötte egy alkalmasnak látszó kiszögellésre, és - csak hogy biztosabb legyen - a barlang szájánál még egyre. Neil is rögzítette a kötél másik végét, és az máris egyköteles függőhíd gyanánt feszült a szakadék fölött keresztben. Neil bizonytalankodva Sapphirához lépett. A nő nem mozdult, már hosszú ideje. Mellétérdelt, és megérintette, mire Sapphira kinyitotta a szemeit és megmoccant. Fájdalmas arccal összehúzta a szárnyait és megpróbált feltápászkodni. Majdnem összeesett, és Neil döbbent, aggódó arccal figyelte - ötlete sem volt róla, hogy ennyire megsérült. Sapphira oldalán vérfolt terült szét Neil feltette a tökéletesen felesleges kérdést:
- Jól vagy...?
- Jól... - hangzott az ugyancsak értelmetlen, és erőtlen válasz - Csak... nem csak a szárnyamon találtak el... tudod... Az ssithra zsoldos akit láttunk... az íjász...
Neil még döbbentebben nézett... Sapphira, mintha az csak kényelmetlen volna, lassan lefejtette a testét takaró kelme az oldalát elfedő részét. Az eddig viszonylag kicsi, és közepesen mély, bár veszedelmes seb megmutatta valódi valóját - és a különös az hogy valóban... Shinoh fajára jellemző módon Sapphira azért fedte fel a sebet, mert a kelme zavarta a sebbe fúródott testet, nem pedig azért, hogy bekösse, vagy megmutassa. A sebbe egy nyílvessző volt beletörve; pontosan úgy, hogy még eltávolítható legyen, de ne látsszon és ne zavarjon. Maga a sérülés borzalmas volt, mély, és szélesebb, mint egy átlag nyíl ejtette seb, ürege pedig megtelt vérrel. Neil összeborzadt. Sapphira megvizsgálta a sebet, majd visszahelyezte a kelmét úgy hogy ne akadjon a törött nyíl-végbe. Neil majdnem elsírta magát fájdalmában a seb láttán.
- Most át kell jutnom itt. Azt hiszem, nehezemre fog esni.
Sapphira finoman fogalmazott. szinte lehetetlen volt átjutnia. Neil átszellemült arccal, habozás nélkül kijelentette:
- Átviszlek.
Sapphira a kötélre nézett. Neil kétségkívül át tudott volna mászni raja- egyedül. Még talán valakinek segítve is, de egy teljesen kifejlett, de félig mozgásképtelen shinoh kicsit túl nagy feladatnak látszott; majdhogynem holt teherként nem tűnt éppen szállíthatónak. Sapphira valószínűleg tisztában volt ezzel, és ez látszott a tekintetében ahogy Neilre visszanéz. Lassan a szakadékhoz vánszorgott, oda ahonnan a kötél indult. Eltökélten nézett vissza a szemben lévő sziklára, és az innen alig látható kis sötét foltra rajta, mely egy nehezen felfedezhető üreg nyílása volt.
- Add ide a késed.
A shinoh hátra nyújtotta a kezét. nem érkezett válasz.
- Neil, add ide a késed!
Neil nem tudta mi történik, de Sapphira mellé lépett. Pillanatok teltek el, míg felfogta az üzenet lényegét, de a célt nem értette. Elővette az oldalán tokban lógó kést, és óvatosan Sapphira kezébe helyezte a markolatot. Sapphira fájdalmas, eltökélt szemekkel megmarkolta azt, felemelte és egy mozdulattal megfordította a kezében.
- Ez már csak holt súly. Nem tudom semmire használni többé. - suttogta, száraz, érzelemtelen hangon, miközben a kést felemelte a jobb válla fölött. Neil egy pillanat alatt megvilágosodott, de nem hitte el amit lát, nem hitte el, hogy ez történik, vagy hogy valaki akár csak gondolhat is ilyesmire.
Egy mozdulat... Fémes csengés... és egy szörnyű, halk hang, ahogy a tollak földet értek. Sapphira egy pengerántással megszabadul a jobb szárnyától. Neil szemében döbbenet és könnyek gyűltek. Vér csurrant ki a sebből. Sapphira arcán látszott ahogy összeszorította a fogait, és kivételesen neki is könnypatak folyt ki a szeméből. Ezután gyors mozdulatokkal cselekedett - olyan gyorsan, ahogyan akkor teszi valaki, ha fél, hogy még meggondolná magát. Átvette a másik kezébe a kést, és szinte tökéletesen másolva az előző mozdulatait megint megtette. Megszabadult a másik, egészséges szárnyától is. Neil torka elszorult a sírástól de nagyot nyelt és szótlanul letörölte a könnyeit, elleplezte a sírást. Összeszedte minden erejét és szándékosan nem nézett Sapphira vérző hátára. Felkészült a nagy feladatra.
Tiamo várta őket a túlparton, Neil pedig felcsavarta a köpenyét, felkészült rá, hogy átmásszon, és várta Sapphirát. A shinoh szinte azonnal, amint észrevette ezt, ment, és minden erejével küzdött, hogy nemhogy holt súly ne legyen, de szinte önállóan mászott végig. Neil mindenben segített neki, a kötél utolsó szakaszán azonban már a derekénál fogva kellett végighurcolnia, míg ő csak három végtagjával kapaszkodhatott. Sapphira mindent megtett és küzdött, de ahogy a nehéz út végén Neil karjában erőtlenül lógott, a vére kövér cseppekben zuhant a mélységbe, hogy aztán nyomtalanul elmossa odalent a patak. Nem lehetett tudni, hogy magánál van-e. Valószínű, hogy ha magánál lett volna, kifogásolta volna, hogy tehetetlen lényként kell szállítani őt, főleg egy embernek. Mire Neil átért vele, Tiamo már felkészülten várta őket: Minden erejét összeszedve felsegítette az ernyedt Sapphirát a sziklapárkányra, míg Neil magától mászott fel rá. Amikor már fent állt a sziklán, meglepve tapasztalta, hogy Sapphira szemei ismét kinyíltak és mozogni kezdett: megpróbált felállni, de ez nem sikerült addig, amíg Neil fel nem segítette. Egymásra néztek, majd egy röpke pillanat múlva Sapphira előbbre lépett... Neil szó nélkül is támogatta, a hölgy mégis halkan, suttogva magyarázkodott:
- Kérlek, segíts, Neil... már nincs sok időm hátra. Talán.. .Talán gyorsabb, ha bekísérsz.
Neil sokmindent szeretett volna hallani, de ezt pont nem. Pedig nyilvánvaló volt. Lassan letámogatta a magát már alig vonszoló Sapphirát az üreg száját rejtő kicsi görgetegen, majd be az üregbe. Neil számára vak sötét volt, de látszólag Sapphira tudott valahogyan tájékozódni, így egy rövid séta után óvatosan kibontotta magát Neil karjaiból.
- Innen egyedül kell tovább mennem. - Megroggyantak a lábai. - De.. .azért lenne még egy kérésem... tudom, hogy eddig is sokat tettél értem, és az ügyemért, de... de kérlek, ezt még... Tedd meg. Ember vagy... Azt hiszem megérted az ilyesmit.
Neil fájdalmas részvéttel, kérdően nézett rá - vagy legalábbis a hang irányába a sötétben. Érezte a meleg vért, ahogy hozzáért a nő hátához.
- Kérlek... Ha végeztem... kijövök eddig, de... Kérlek, gyere be értem, és.. .vigyél ki. Nem számit, utána mi lesz velem, csak…
Neil alig hitte el, hogy ezt hallja. Az értelme tudta, de az érzései nem fogták fel, hogy Sapphira haldoklik.
- Kérlek hozz ki, nem akarom, hogy a... Gyermekeim... - Shinohtól meglepő módon ismét könnyezni kezdett - ...hogy a Gyermekeim az anyjuk testét lássák meg elsőként életükben.
Neil megint könnyezni kezdett, de egy arcizma sem rándult, csak némán bólintott. Nagy nehezen rávette magát, hogy engedje Sapphirát saját lábán tovább vánszorogni, és amikor már a közelségét sem érezte, nemhogy nem látta, visszafordult és kibukdácsolt a barlangból, ki a görgetegig, és vissza a sziklaperemre.
Tiamo már várta.
- Mi történt? - kérdezte vékony, szomorkás hangon - Végül sikerül neki?
- Nem tudom. - vágta rá nyersen Neil. Tiamo igyekezett felhívni a figyelmét és újabb kérdéseket tett fel, de Neil nem figyelt rá... Lerogyott a sziklapárkány szélére, és nézte a szakadék mélységét. Tiamo mellétérdelt.
- Történt valami, ami.. Ami ennyire fájt? Mármint, még jobban...
A kobold hangjában együttérzés csillant, Neilt pedig ez még inkább meghatotta, mint eddig. Könnyek peregtek végig az arcán, de ahogy Tiamo odatérdelt mellé, gyorsan letakarta az általa látható jobb szemét, és benne a fájdalmas pillantást. Egy pillanatra zavarba jött aztán megint letörölte az arcát, mintha csak a port törölné le a homlokáról, aztán Tiamora förmedt:
- Mit akarsz még mindig? Tudom, segítettél, igen, most figyelnem kéne rád, de van jobb dolgom is, rendben? Hagyj békén. Elegem van már az ugrálásodból.
Tiamo felállt, egy pillanatra megmerevedett, majd szégyenkezően lehajtotta a fejét, és sarkonfordult. Visszasétálta párkány belső részére, majd át a másik felére, ahol a szikla maga elakarta előle Neilt, és őt is Neil elöl. Tiamo fejében - ellentétben azzal, amit a viselkedése általában sugallt - igencsak felnőtt, és komoly gondolatok cikáztak. "Igen, tudom... Csak egy kobold vagy, hallgass. Maradjak csendben, mert ez vagyok. Én megértem az embereket. Mi kisebbek vagyunk és gyengébbek. Igaz, a mozgás, a mászás, vagy akár a harc a művészetünk, de nem vagyunk többek szolgáknál, kószáknál vándorló, csavargó népségnél... És hát... Még mindig jobban megbecsülnek minket, mint a korcsokat. De azért... kár. Kár, hogy Neil is csak ennyit tud nekem mondani. Őt kedvelem. Igen... Jobb, mint általában az emberek."
Tiamo is könnyezni kezdett, majd az arca elé emelte vézna kezeit, a szemeire szorította őket, és az ujjai közül lassan kicsöppentek sűrű, sós könnyei.
A szikla majdnem másik oldalán Neil Nasha ült, letargikusan maga elé nézve és újra és újra erőből letörölve a könnyeit. Már zokogott, de még mindig nem tudta elfogadni ami történik körülötte. Halk neszt hallott - ki tudja mennyi idővel később - és lassan rávette magát hogy feltápászkodjon. Megtántorodott, de nem esett el - egy pillanatig átfutott az agyán, hogy ha most elveszti az egyensúlyát, lezuhan. Emiatt megtorpant, de végül csak apatikusan vállat volt. Ugyan... Neki nincs fia, nincs lánya, ki tudja, talán nem is lesz soha...
Elindult az üreg felé. Beért a még félhomályos részre, de itt is szinte tisztán látott. Látta a fehér, vérfoltos leplekbe csavart, mozdulatlanul fekvő, nála felállva majd' másfél fejjel magasabb alakot. Habozott. Belegondolt abba, hogy ő az első, és valószínűleg utolsó emberi lény, aki beléphet egy shinoh szentélybe, egy barlangüregbe, amely e furcsa és különös faj létének záloga. Nem látott innen semmit, de égette a kíváncsiság. Most beléphetne... most mélyebbre mehetne... Most megláthatná... Elvetette az ötletet, de mint valamiféle gólem, önkéntelenül elindult befelé, bár mardosta a lelkiismeret. A józan ész titokban kiabált benne, hogy ezt nem teheti, de ő csak ment... megkerült egy sziklát, amely az útban állt, és hirtelen kékesfehér fény ragyogta be. Nem látta ugyan magukat a Gyöngyöket, de látta a fényt, azt a halovány derengést, ami a Gyöngyökben rejlő mágikus erőtartalékok mellékhatása, bizonyítván, hogy még ez a faj sem teljesen tökéletes. Neil a döbbenettől és a meghatottságtól mozdulatlanul és hangtalanul zokogva, reszketve állt ott. A világért sem mert volna mélyebbre menni. Látta. Látta, amit látni akart. A Gyöngyök... Ott vannak bent. Ott vannak, élnek, jól vannak, Sapphira pedig az életét adta, hogy a létezésbe hozza őket. Ő pedig, Neil Nasha, az egyetlen ember, aki beléphetett ide. Az egyelten, aki látta, milyen egy ilyen hely... A Gyöngyök lakhelye.
Óvatosan, ügyetlenül botorkálva visszafordult. A torkában dobogott a szíve. tudta hogy valami olyat tett amit nem szabadott volna, egyrészt félt a saját szemébe nézni, még ha csak jelképesen is, másrészt ahogy Sapphira teste fülé hajolt, attól félt, hogy a hölgy hirtelen felnyitja a szemeit és ránéz; felelősségre vonja őt hogy miért tette ezt. De az nem mozdult. Sapphira egészen élettelen volt, és ahogy Neil óvatosan a teste alá csúsztatta a karjait, érezte, hogy nem az átlagos hűvös, nemes érintést érzi. Nem... Ez nem hűvös volt... Halotthideg volt. Alig valamivel volt melegebb, mint a szikla itt, a barlangban; hideg, élettelen test. Neil megborzongott. Érezte a hülő, már alvadó vér ragacsos tapintását. Óvatosan felemelte Sapphira testét, és lassan, gyönge mozdulatokkal kivitte a fényre. Odakint már egyértelmű volt: bár mindig sápatagnak látták, és sokan el sem tudták képzelni miben különbözik egy élő shinoh sápadtsága egy halottától - Neil most már pontosan tudta. Hátborzongató volt kitapintani a halott oldalban a halott sebben a nyíldarabot. Neil szinte támolygott, úgy legyengült az imént történtektől; óvatosan kivitte Sapphira testét a sziklapárkányra, és elhelyezte rajta. Átfutott az agyán, hogy el kell vinnie innen; Sapphira akarata szerint nem lehet ott, ahol utódai majd meglátják a napvilágot... de most nem volt ereje semmi többhöz. Visszament a sziklapárkányra, és lerogyott oda, ahol eddig ült. Majdnem olyan sápadt volt most ő, mint Sapphira míg idefelé jöttek, és mielőtt végleg elmerül volna a gondolataiban, még hallotta távolabbról Tiamo halk sírásának zaját, és elfojtott, magának szóló szavait:
- Aki nem ember, sosem lesz az... Nem, ne is álmodj róla... Sosem fognak úgy szólni hozzád... Úgy, úgy ahogy te szeretnéd...
 Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 08:00pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
|
(holy s**** I don1t even know why am i showing this to anybody - it is both old and... probably very bad as well... I hope its better than what i think it is.)
Rhiann and the Healer
Rhiann was so lonely
in his parents’ house for long,
He hasn’t sung anything,
but only a sad song.
Once he met a poet
who found the song so fine,
He learned it from Rhiann,
And paid for it a fine.
Rhiann went to Malinmore,
to find a lovely girl,
He may buy her a necklace
or maybe a pearl.
He found a girl prettier
than he may believe,
But her parents clearly
told him than to leave.
Her father beat him up
and than he threw him out,
Rhiann was so injured
he could only shout.
His voice was heared;
by the Healer he was found,
She felt mercy as she
heared the crying sound.
„Healer” – asked her
poor Rhiann –
„sure you have
to help everyone?”
„No, I heal
when I want to heal,
and I give balm
only when I feel.”
Rhiann went on,
sad until sunrise,
Still devoted to find
Himself a true wife.
He came upon an arcade
wooden bridge;
A river underneeth,
crowded with silver fish.
He saw an apparition
on the riverbank:
A white-gowned lady;
his heart suddenly sank.
That lady had the beauty
of the fairy-tales,
Her smile like the Sun
shone all over the place.
Rhiann stepped on the bridge
to get a little closer,
But the bridge disappeared
in the thin air, so did her.
Rhiann heared a laughter
as he fell and broke his leg,
He cursed the little people
and he learned their jokes are bad.
He limped and crawled
further two long miles
Until he reached
the Healer woman’s house.
The Healer, she patiently
splinted his leg
While listening to what
Rhiann was to ask.
„Healer, you are a lot
wiser, than me –
tell me how to find
my perfect lady!”
The Healer thought for a moment,
than she calmly smiled:
„All you have to do is
to listen to your heart.”
Rhiann had to rest for days,
he had time to think,
He listened to his heart,
but he thought to hear nothing.
Finally he went to a pub,
saw the landlord’s daughter;
He was drunk and sad enough
to lie himself he loved her.
He asked her to go up with him
on the stairs to the attic,
But she was experienced
and unlikely to do this.
She followed Rhiann all
up along stairs,
Than she knocked him back,
so alongside he fell.
He fell asleep and only
woke up in the morning,
Feeling sick and painful,
but it was late for mourning.
He went back to the Healer
and asked her for help;
Her tea made him feel better,
but still not quite well.
He heared the Healer sing a song
while tidying the room,
A song about clever wolves,
and people who were fools.
Rhiann wondered how long
his bruised scars would last,
But he found another question
more opportune to ask:
„How come you are wise
like you were a hundred years old,
but your face is young like
you were only twenty-four?”
The Healer smiled at Rhiann
when she heared the question,
Still all calm and friendly,
without any passion.
„I learned all I know
from my beloved mother,
who learned all she knew
from my grandmother.
My grandmother learned all
from her mother too,
So hundred years of knowledge
is mine just to heal you.”
Rhiann was amazed,
the same time suprised,
He saw calm wishdom
when looked in to her eyes.
The next day he wandered
on a forest road,
He took off his thick coat
though he felt cold.
He walked back to the Healer
for he got ill;
The Healer didn’t mind,
she was kind with him, still.
„The Healer seems so young”
– Rhiann came to wonder –
„how come she never met
passion to torment her?”
Rhiann gathered courage
and declared the question,
And as he expected,
she answered with no passion:
„I’m here to help the people,
anyone I find,
I can’t make an exeption,
nor ask for a fine.”
„So you never fell in love?
Never wished to do so?”
„…And you haven’t fell either,
wherever you planned to go.”
„No, I haven’t found
what I roved to search for” –
he confessed, and sweared
he won’t travel any more.
„Please listen to my song”
– Rhiann told the Healer;
he planned a little trick
to once more see her.
„Please, sing your song,
I’m interasted” –
the Healer sad,
but Rhiann caughed.
„Now I am ill,
my honoured lady,
I will sing if we meet later,
shall we?”
She told him to meet her
in the willow garden,
So he can sing his sad,
but beautiful song then.
When they met, for the nonce,
she wore not weawe but silk,
And not earthy brown
but bright green, and blue as ink.
„Please be my wife, wonder lady!”
– Rhiann asked her gently –
„Even if passion doesn’t matter,
once you have to marry.
For if you don’t, you can
never have a daughter,
And if you don’t have,
who’ll be the next Healer?”
„True.” – said the Healer
showing her calm smile,
but in her kiss her calmness
had no whatever sign.
Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 07:44pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
|
(shabby, crappily done backstory i've never used. Character is recurring in my bad writings)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy 1820-as évek, és egy igen érdekes történet. Sokan csak a "WestPort-i gyilkosságok" néven ismerik - de sokan, akik így ismerik, nem tudják, mi is történt pontosan.
Nagyjából ezidőtájt a helyzet igen szánalmas volt Nagy-Britanniában, sok tekintetben, de ami minket most érdekel, az az orvostudomány - a híres Edinburgh-i Orvosi Egyetem - és a gazdaság. Ugyan utóbbi látszólag jól működött, mégis szegény ír munkások tömkelege vándorolt Észak-Írországból a szigetre, főleg Skóciába; köztük William Burke és William Hare is. Bár ők is szegény munkások voltak, mint a többi, és ők is a Union csatornán jöttek dolgozni, de hamar találtak maguknak még annál is jobb kereseti forrást. Ugyanis akkoriban az Edinburgh Medical College ugyancsak válságban volt és ennek egyetlen oka az emberi anatómia felfedezésének - minthogy amúgy is a nagy tudományos felfedezések - ideje volt, és persze az, hogy pár évvel korábbtól a törvényi rendeletek változása miatt nem lehetett legálisan évente 1-2 emberi holttestnél többhöz hozzájutni; élő diákból - és holttesteket tanulmányozó tudósból - viszont rengeteg akadt.
Virágzott a sírrablók kora. Nem egy azon idők sötét oldaláról szóló novella és regény tanúskodik arról, hogy a "feltámasztók", az éjjelente friss sírokat felásó, friss testeket kereső emberi temetőbogarak (akkori mércével) hatalmas összegeket kerestek mások által rémesnek tartott munkájukon - mely egyben nem volt épp legális, de a jog szemet hunyt fölötte, általában, hiszen élőt nem bántottak, ellenük tenni pedig nem lehetett. Valószínűleg Burke és Hare is így kezdte; sokkal jobb üzlet volt, mint a csatornát ásni, és hát itt is csak ásni kellett... Aztán amikor a lakótársuk, egy kivénhedt katona, aki még tartozott is nekik, meghalt, nem is engedték eltemetni. Minek? Csak ki kéne ásni. Inkább ellopták a koporsóból, és eladták Dr. Knox-nak, a köztiszteletben álló orvosnak. Hatalmas üzlet volt. Túl nagy, hogy ne folytassák. Miller úgyis beteges, nem? És senkije sincs. Jobb neki holtan. Leitatták, és megfojtották, úgy, hogy a tüdejét tartották folyamatosan összepréselve, és párnát szorítottak az arcára... Hogy ne legyenek rajta erőszakra utaló nyomok. Hare mestere volt annak, hogyan tervezzék meg az ilyen "apró cseleket": ki az, akit nem hiányol senki és hogyne lehet elcsalni az emberek látószögéből. És ez kiváló kereseti forrás volt... Egyre több embert öltek meg; feleségeiket is beavatták, és vigyáztak, hogy a társadalom aljáról válogassanak: öregek, betegek, koldusok, prostituáltak... Őket úgysem hiányolja senki Bár utóbbiak közül párat, doktor Knox szerint már volt olyan diák, aki felismert - node, való egy diáknak ilyesmit tudni? Ugye nem. Még azt a fogyatékos fiút sem kellene senkinek hiányolnia, akit ugyan a város utcáiról jól ismertek, dehát... Bolond is volt és sánta is. Egyre többen és többen haltak meg, a friss testek pedig sokkal többet értek, mint a régebbiek, amilyenek a földből kiásottak lettek volna. Egyre többen és többen lettek; és már senkit sem érdekelt, hogy mit kell tenni azért a pénzért... Hiszen még egy pár, és saját házat is vehettek volna!
De sajnos túl sok volt a boncasztalon felismert arc; az anyja által keresett gyermek; a mások által később felismert ruházat, és persze a gyanús hang a ház verandájáról... Végül egy lakótárs és pár diák megelégelte. Készen állt a feljelentés.
Lebuktak. És bár Burke mindig jobban csinálta, hiszen vidámabban mosolygott hogy másokat a lakhelyére csábítson, erősebb volt, hogy összepréselje a tüdejüket, és ahogy beletanult, egyre jobban ment neki a dolog, az ész mindig is Hare volt a kicsiny csapatban. Az ő ötlete volt, hogy a friss test többet ér, mint az állott, és hogy le kell itatni őket, mielőtt megfojtanák... Ő és a felesége volt az, aki mindig ki tudta magyarázni a dolgokat. Most mégis ő volt az, aki Burke ellen vallott, és - mint mindig, mindenben - most is kimagyarázta magát. Szabadon engedték. "Nem volt elég bizonyíték arra, hogy részt vette benne". Legalábbis ezt mondták. Erős, de nem az akaraterejéről híres társát pedig bennhagyta a pácban, mint a legtöbben ezt tennék...
Az ítélet, mint az várható 17, most már hivatalosan csak és kizárólag az ő hibájából történt gyilkosság után, halál, és William Burke-nak egyedül kellett ezzel szembenézni. Mint ahogy azzal is, hogy, példastatuálás céljából, és cserébe, amiért 17 ember most nemcsak meghalt, de még jeltelen sírt sem kapott az ő hibájából, csak szemétként végezte az Orvosi Egyetem hulladéktárolójában, őt is felboncolják. Nyilvánosan. És testének minden felhasználható, tartósítható részét tartósítják is - ő pedig előre tud erről. (Out megjegyzés - az előtörténet eddigi része történelmi tény; egyébként ugyanúgy Burke testének kiállítása és darabjainak tartósítása is.)
Hetek teltek el az ítélettől az akasztásig. Burke tudta, hogy most ugyan egy kényelmes, majd egy ölször egy ölnyi, föld alatti sötétzárkában van, ahova pár rácsozatrúdon át apró fénnyaláb is szokott beszűrődni néha, de pár hét, és a testének szétdarabolt maradványai egy erjesztőkádban áznak majd. Még pár hét, és egy üvegdobozba zárják a csontjait... Örökre. Ki tudja, mi ez... Örök élet, vagy örök halál? Éveken át áll majd, húsától és bőrétől megfosztva, egy múzeum termében. De ettől még nem rázta ki teljesen a hideg. Valahogy mulattatta is... Sírja nem lesz, sem utolsó szentségek, vagy hasonlók, de örökké ott áll majd, és örökké üres szemgödrökkel nézi majd a diákokat - mindig emlékezni fognak rá. A legszörnyűbb a könyv volt. A jó ég szerelmére, muszáj volt? Muszáj volt még előre el is mondani...? Mégis... Mégis milyen könyvet köthetnek majd bele? Milyen könyv az, ami megérdemli, hogy emberbőrbe legyen kötve? Az egyetem tulajdona lesz, tehát valószínűleg valamilyen anatómiakönyv díszpéldánya... Undorítóan sorsszerű lenne. Bár eddig még csak valamilyen istentelen, démoni könyvről tudta elképzelni, hogy emberi bőrbe kössék... Bár... Emberi bőr? Az ő bőre? Vajon van különbség? Vajon van különbség, hogy csak úgy egy ember, vagy ő? Lehet... hogy a különbség csak annyi, hogy egy ártatlan ember, vagy ő. Ő, aki megölt 17 embert... Igen, ez különbség. Nagyon nagy különbség.
Burke lassan összeomlott, ahogy a hetekké nyúló napok alatt a sötétben gubbasztva végiggondolta tetteit újra és újra. Rádöbbent, hogy mit tett, hogy miben vett részt, és lassan ő is kezdte úgy érezni, hogy noha Hare ötlete volt, minden az ő hibája. Az érzés, ahogy leszorította őket... Ahogy ráült a mellkasukra, és óvatosan, lassan összenyomta, minden lélegzettel összébb és összébb... mint egy óriáskígyó. Jó sokáig kellett ott ülni. Sokáig, megfeszülve leszorítva őket, hogy egészen biztos legyen. Nem akarták, hogy felkeljen bármelyik. Végülis már halottak. Mind. És utána... Vajon milyen lehet egy ilyen boncolás? Burke sosem volt még ilyenen, noha rengeteg testet adott el boncolásra, és most rá is ez vár. Vajon milyen egy felboncolt test? És össze lehet még varrni? És mi van benne? Mi tudnak meg az orvosok általa, amit eddig nem tudtak? Hiszen, ha megvágják mindenki hús, izom, vér, csont... Vajon milyen lehet a túlvilág? Főleg annak, akinek nincs még jeltelen sírja sem... Vajon az történik vele, ami bárki mással? Vagy akit nem temetnek megszentelt földbe, felkelhet, mint a történetekben?
Burke lelkiismerete lassan lyukat égetett az elméjébe, és utolsó óhajaként kért egy kést... Nem, nem saját magának. Kért pár gyermekjáték babát, és azalatt a pár hét alatt, míg a halált várta, a cellájában található hulladék fából koporsókat ácsolt; a babáknak lázasan ruhát varrt és itt-ott átalakította őket... Mindent holttest helyett egy. Mindegyik éppen olyan volt, mint a meggyilkolt, majd eladott emberek. 17. Plusz egy, akit csak kiloptak a koporsóból. Burke látogatáskor adta oda, titokban a feleségének mindegyiket - egyiket a másik után... Amikor már nem láthatták egymást, a börtönrácsai közt csúsztatta át őket, szép sorban, ahogyan kész lettek. Az asszony a temető mellett földelte el őket.
Azután elszökött Ausztráliába, amely akkor még csak a tolvajok és rablók földje volt. Burke végig beszélt valakihez közben, és bár a börtöne őrei nem tudták, hogy ki az, nem is törődtek vele. Épp elég embert láttak már a többhetes, halál előtti bezártságba beleőrülni ahhoz, hogy ne törődjenek vele. Csak még egy a sok közül - de Burke nem a készülő babákhoz beszélt... Nem. Elméjében lassan összekeveredett sötét képzelgéseinek minden eleme... Milyen lehet anatómiát tanuló diáknak lenni? És milyen lehet felismerni a boncasztalon valakit, akit ismersz? Milyen jó lett volna, ha ő is okosnak, előkelőnek születik és iskolába mehet... És milyen lehet olyan agyafúrt, és jóképű fickónak lenni, mint Hare? És olyan szépen, ízesen beszélni... És milyen lehet, ha valakinek van egy olyan barátja, aki mindig meghallgatja - még most is -, elfogadja, hogy megbánt mindent, és a tengernyi könnyéért megbocsát neki? Egyáltalán, valaki, aki nem hagyta itt és nem kent rá mindent? Milyen lehet most azoknak, akiket megölt...? És vajon a mennyekben is varrásokat viselnek a tagjaikon? Vajon milyen lenne felboncolni valakit - bárkit? Ha senki más nincs, akár önmagát...
Közben végig faragta a babákat. És beszélt. Ahhoz, aki megérti. Aki torz, lassan elsötétülő s összeomló elméjéből pislogott vissza rá, miközben legszebb álmait és vágyait, és legborzalmasabb rémképeit vegyítette magában - éppen olyan volt, amilyen Burke mindig is lenni akart, vagyis, éppen olyan, amilyen barátot mindig is akart, miközben a sötétből előszűrődő rémálmokat próbálta Burke elhessegetni újra és újra... A túlvilágon is sebes testekről, magáról, amint saját magát boncolja fel, vagy éppen mások boncolják fel őt - úgy ahogy azt majd tenni fogják, egy hét múlva. Hat nap múlva. Öt nap múlva... Egy nap múlva... Ma délután.
És megtörtént. Burke ugyan kész lett a babákkal, de ahogyan elérkezett a kivégzés napja, kivezették a cellából. Engedelmesen tűrte. Már nem ugyanaz az ember volt, akit ide behoztak. Nem csak lefogyott és legyengült; valami más is történt. Megtört a lelkiismeret-furdalástól és elveszett saját képzeletében, hogy színes képeket fessen a sötét cellának minden olyan pontjára, ahol nincs fénysugár, melynél faraghat. Vágások voltak a kezein, de valami bűnbánó elégedettség az arcán. Miközben kivezették, megállt, hátranézett és köszönt. Az őrök tudták, hogy bolond, mert nem láttak ott senkit. Pedig már ők voltak a bolondok.
Burke-t felakasztották, nyilvánosan felboncolták, csontvázát kipreparálták, bőrébe pedig könyveket kötöttek. A különös férfi pedig egyedül maradt. Egyedül a cellában, ahol nem látta senki, és csak egyetlen fénysugár szűrődött be az ablakon és a felső rácsokon át. Fiatal volt, húsz évesnek látszott, és a bolond, sánta fiú egyes vonásit is tükrözte... Meg egy fiatal, nemesi származású orvostanhallgató diákét is. Magas volt, és karcsú termetű; szépen, ízesen beszélt, olyan akcentussal, amit Burke itt hallott. Hűséges természet volt, becsületes, vidám és ártatlan, aki sosem kérne senkit olyasmire, amit az később megbán, hogy megtett. Okos is volt. Sosem kellett volna építkezésen dolgoznia... Már ha kellett volna dolgoznia. De ha akart volna, sem tudott, hiszen a teste anyagtalan volt, és amikor behozták éppen az újabb rabot - egy rablógyilkost - a cellába, ő eltöprengő magányából a rácsokon és falakon át a szabadba szökött... Ki Edinburgh-be. Egyenesen az orvosi egyetem anatómiai intézetébe.
Megszámlálhatatlanul sok órát töltött ott, láthatatlanul, észrevétlenül, a tárgyakon átcsúszva, akár egy kísértet. Nem beszélt senkivel, nem látta senki. Nézte a boncolásokat - melyekre egy új törvény értelmében már sokkal több testet lehetett törvényesen szerezni - és néha... Néha nyomon is követte őket. Saját magán. Felfedezte, hogy ujjainak, akár a szikének, engedelmeskedik saját húsa, és a fájdalom csak apró, szinte csak csiklandozó érzésével felvághatja, felbonthatja saját testét. Általában a végtagjaival, főleg a kezével kísérletezett. Először még csak kékes-vöröses homály fogadta belül. Volt, hogy mindent elöntött a vér, de nem látszott semmi. Aztán ahogy egyre többször csinálta, egyre pontosabb lett a kép; kezdetben csak a nyilvánvaló dolgokban, amilyen a csont, vagy az izmok... Később szép lassan minden pontosan nyomon követhetővé vált, akár egy normális emberen. Mire a saját karjain és lábain is átlátott már - ahogyan áttetsző lett volna talán az emberek számára is, ha látják - addigra mindene pontosan úgy működött, vagyis, nem működött (akár egy holttestnek), ahogy az embereken. Sajnos, hamar rájött, mit jelent az, hogy áttetsző.
Azt, hogy rég járt a városban, és bár az egyetemhez sokminden húzta, még emlékezett arra, hogy milyen érzés volt, ahogy végigsétált Edinburgh utcáin és jó pár aprócska gyermek sikoltva elmenekült előle. Jó érzés volt. Gonoszul, kifacsartan jó, de végülis... Jó. Enyhített a magányán, melyet egyetlen barátja, Burke elvesztése okozott. És bár nap mint nap visszatért Burke kipreparált ereklyéihez, őt magát sosem találta sehol. Tudta, hogy meghalt. Mégis valahogy olyan távoli volt ez a dolog... Halál? Megsemmisülés, lehet... De halál? A lélek elválása a testről? Mi a lélek? Mi a test? A fiatal férfi számára - láthatólag - semmi. Vagyis, nagyonis valami... Képzelet.
Ahogy újra kilépett az utcákra, újra perverz örömet lelt a gyermekek ijesztgetésében, és bár újabb éveket töltött az Edinburgh-i Orvosi Egyetem Anatómiai Intézetében, most már mindent megtett, hogy ha kell a diákokra is a frászt hozza. Először csak megpróbált hozzáérni a dolgokhoz. Először csak felülről ment, ahogyan leült a székekre, néha az asztalokra, vagy a katedra szélére. Az régen is ment. Aztán hozzájuk ért... Később már érezte is őket néha, míg végül a könnyebb tárgyakat már el tudta tolni pár centivel. Minél többet járt a városban és kacagott varratos arcával a gyerekekre, annál jobban ment a dolog. És egyre több dolgot csinált így... Míg végül az Anatómiai Intézet kísértetéről kezdtek el beszélni. Ő pedig élvezte, hogy ő lehet az "Anatómiai Intézet Kísértete". Egyesek még Burke-el is kapcsolatba hozták, de sajnos a legmerészebb találgatás is legfeljebb az volt, hogy Burke halott szelleme; az senkinek eszébe sem jutott, hogy nem halott, hiszen sosem élt, és nem szellem, hanem egy... életre kelt rémálom. Egy ábránd; egy gyilkos utolsó, őrült képzelgéseinek megtestesülése, mely olyan erős vízió volt, hogy túlélte teremtőjét.
Ismét évek múltak, amikor az egyik csínytevésekor, életében először - leleplezték. Az egyik fiatal tanár, aki már mindent tudott ahhoz, hogy doktor legyen, már csak egy idegen egyetemen kellett bizonyítania - ez volt számára az Edinburgh-i -, az egyik alkalommal, amikor a "hely kísértete" egy üres kémcsövet készült a padlóra lökni, ő hirtelen egy az egyben ránézett, leeresztette éppen laborkellékeket fogó kezeit, és rákérdezett: "Maga meg kicsoda??" Ekkor látták meg először. Legalábbis, felnőtt ember ekkor látta meg először. A kis gyerekek, állatok, talán még a kísértetek is - ha voltak ott -, látták eddig is. De ez a fiatal orvostanonc volt az első, aki felnőtt ember létére látta. Elsőre, annyira megijedtek egymástól, hogy szó szerint elmenekültek onnan mind a ketten. De ő maga érezte, hogy az, hogy meglátták, hogy létezik, és ezt tudják róla, erőt önt belé. Vajon ugyanolyannak látják mások, mint amilyennek ő látja magát?
Az idő telt, és kiderült, hogy nem az a férfi az egyetlen, aki képes érzékelni őt. Más is képes lehet rá, könnyebben, vagy nehezebben. Az kell hozzá, hogy észrevegyék - és, még valami, amiről nem tudta micsoda. Mindenesetre ahhoz, hogy lássák, rájött, hogy az kell, hogy elhiggyék, hogy van, és hogy ott van. Akkor már minden megy simán... Olyannak látják, amilyen,.. Csak tudniuk kell, hogy kit is kell látni. A diákok közt legenda kezdett keringeni, és egyesek szerét ejtették, hogy meglássák őt, de természetesen senki nem szólt hozzá - mindig, ha látták; általában az üres egyetemi folyosókon és termekben, elrohantak előle, vagy, a már képzett doktorok, gyakran tudomást sem vettek róla. Ilyenkor megesett, hogy fájdalmat érzett, de az is, hogy csak simán az illető nem látta őt többé. Igen, ez valódi fájdalommal járt.... Nem csak apró, csiklandozó érzéssel, mint az, amikor darabokra szedi magát - melyet egyébként egyre bátrabban csinált. Hamar rájött, hogy a sebei és bevarrt hegei eltűnnek; bár nem behegednek, de eltűnnek pár nap alatt. Egyre többen látták, és egyre többen gondolták igaznak. Persze mindig csak egy-két, vagy öt-hat diák, de ez is valami, mi több, sok... Épp csak a szemük sarkából látták megvillanni, vagy láttak leesni egy ceruzát a padról - pont az ellenkező irányban, mint amerre a fizika törvényei szerint eshetett. Ő lassan rájött, hogy ha kicsit kevésbé is, de tudja úgy is mozgatnia tárgyakat, ha a közelükben sincs, sőt, új tárgyakat teremthet fényből és képzeletből, melyeket aztán az emberek nem tudnak megfogni.
Bár látszólag az idővel nem változott semmi, mégis tudta, hogy az telik, mert az egyetem intézkedései új és új furcsaságokat engedtek meg: volt átfogó higiéniai intézkedés, voltak vész-intézkedések és ideiglenes bezárás a háborúban, és... volt, hogy most már nők is jelentkezhettek ide. Bár a következő, aki olyan látványos eredményt produkált a meglátása terén, mint annakidején a doktorandusz, éppen nem diák volt, de nő, akit már akkor beengedtek az egyetem falai közé. Az egyetem múzeumát és könyvtárát jött megnézni; meg az egyik barátját, aki itt tanított. Az a férfi volt az egyetlen itteni orvos, aki huzamos ideig itt volt, és huzamos ideig látta is eme rémképszerű tüneményt. És most, fiatal vendége, egy német "amatőr érdeklődő", ugyancsak látta... Nem úgy, ahogy a férfi. Hanem egy az egyben; ránézett és közölte, hogy ott van valaki... Mi több, ő is azon kevesek egyike volt, aki szólt hozzá. Persze, nem volt sokkal fantáziadúsabb az elsőnél - ő is az azt kérdezte: "Maga meg kicsoda?" Ő viszont nem futott el. Tovább nézett rá, sötétkék szemeivel, és a kérdezett pedig ekkor rádöbbent... Hogy nincs neve!
Hamarosan arra is rájött, hogy a nő, aki kérdezte - de az orvos is, aki meghívta ide, nem olyanok, mint az emberek. Bár az első beszélgetés kudarcba fulladt, ő szerét ejtette, hogy újra láthassa a különös nőt, és az ismerősét. A nőt annyira nem érdekelte a boncolás, de megtanult vért venni, és...amikor nem látta senki - senki olyan, akit észrevett volna - meg is itta azt! Lassanként a rémlátomásból lett valódi álomlény rádöbbent, hogy bár az emberek nem hisznek benne, nem ő az egyetlen, akit nem tartanak valódinak. Ezt a nőt élő embernek nézték, pedig valójában régóta halott (mint ahogy az egyetem egyik tanára is), és mint ilyen, egyáltalán nem félt az általa felfedezett "kísértettől". Újra és újra beszélni próbált vele, míg ő végül néhány kérdésre válaszolni tudott, és szép lassan tényleg beszélni kezdtek. Többször is. Ennyire erősnek, és ilyen jól egy rémálom még nem érezhette magát soha…
De semmi sem tart örökké. A nő, mint azóta kiderült, Haltreger kisasszony, egyszer csak eltűnt az intézet falai közül, és rémképünk feltette első kérdését Burke óta, egy hús-vér embernek: "Hová lett a vendége...?" A tanár válasza lesújtó volt: bokros teendőire hivatkozva hazatér Németországba, ma este indul és... És ki tudja, visszajön-e még? A lény elindult a kinyomozott, kikérdezgetett utca felé, futni kezdett, megcélozta a lóvontatta kocsit, ugrott, és... Végülis nem nehéz, ha valaki testetlen. Nem üti meg magát. És nem is kell elbírnia saját súlyát. Vagy mégis...?
Most fent volt a kocsin, amely csak egy ládát szállított hivatalosan, és ő a láda tetején, vagy a kocsi tetején gubbasztott naphosszat, és éjszakahosszat, és lassan felfogta, hogy mit tett. Már nincs otthon, elindult onnan, és ezt nem tudja már visszacsinálni.. Bár még talán visszamehet. Talán. Majdnem pánikba esett és visszament. De végül nem tette. A ládán ült a hajóúton is, még úgy is, hogy pár más dolgot a ládára pakoltak. Hosszú út volt még hátra, hajóval, vonattal, kocsival, de végül megérkeztek, és az éjszaka a ládát felfeszítették - belülről. Valóban Haltreger kisasszony utazott benne; holtan, de teljesen egészségesen. Igencsak meglepődött, ahogy viszontlátta az eddig Edinburgh-inek hitt "kísértetet", bár nála a viszontlátás öröme egy fagyos mosolyban ki is fulladt. Bár nem invitálta be, a férfi a házába költözött - nem is küldte el, és nem is tehetett ellene semmit - és lassan szóba elegyedtek. Volt valami közös Burke-ben, és ebben a nőben. Az hogy egyedül voltak. Nem volt egy valódi barátjuk sem; talán soha, vagy talán csak most, nem lehet tudni. Ő viszont neki is nagyon jó barátja lett, elég jó ahhoz, hogy eddig sosem tapasztalt erőt adjon neki, és eléggé ahhoz, hogy végül megkérje őt, hogy megoldja az egyelten nagyobb felmerülő problémáját: adjon neki nevet. Haltreger kisasszonynak saját bevallása szerint senkije sem volt - a családja volt az egyetlen téma, amelyről mindig és mindenkor mélyen hallgatott, barátai pedig nem voltak. Így hát, más forrás nem lévén, párszor felütött egy ősrégi, szentek történeteivel tűzdelt névkönyvet, de egyik sem tetszett neki, amit megtalált. Aztán felnézett a férfire és elmosolyodott; azzal a jól ismert, fagyos mosolyával: "Az én nevemet kapod. Az én nevem férfi változatát." Attól a naptól fogva hívták Johann-nak.
Haltreger kisasszony, bár szinte őrülten ragaszkodott a tudományhoz, főleg a nyelvészethez, mégis néha-néha elutazott; főleg azért, mert bár sosem vallotta volna be, még ő t is kikezdte a sokévnyi magány, és bár rendes, helyi, állandó barátai nem voltak, ismeretségei jóformán az egész ismert világot felölelték. Ilyen ismerősei szinte mind valamilyen módon különlegesek, netán természetfölöttiek voltak, ráadásul ő maga el tudta mondani, ki is Johann, hol van és mit csinál... Így egyre többen nem csak megtudták ki ő, és látták - nem csak rémképként, hanem teljes valójában - de a képességei is egyre jobbak lettek. Mondhatni, gyarapodott a hatalma. Az idők változtak, és Haltreger kisasszony halandó ismerősei is, de ő maga és Johann ugyanazok maradtak, és vagy egy emberöltő eltelt így... Persze nem maradt minden ugyanaz Johann körül sem. Kimaradozott. Átment napokra, hetekre, évekre Haltreger kisasszony más ismerőseihez; ő meg persze nem bánta a dolgot. Johann egyre több természetfölötti lényt ismert; rájött, hogy nem csak az emberek járművein képes potyázni, de ha kell, kilométereket tud gyalogolni mindenen keresztül, sőt... Sőt, ha valaki erősen rá gondol, azt megérzi, és oda tud menni hozzá! Először csak akkor történt ez, mikor Haltreger kisasszony egy ismerőse, Johann igen jó barátja szinte segélykésően gondolt rá - ő pedig megérezte, megindult felé, és... Ahelyett, hogy mérföldeket kellett volna utaznia, át Németországon, egyszerűen csak odakerült, minden előzmény és utazgatás nélkül. Ő volt Solance, a mágusnő. Furcsa volt, mint a legtöbb ilyen természetfölötti lény, és főként a hermetikus mágiát gyakorolta - de volt benne valami, ami meghaladta azt... Valami, ami tisztán a tudatából fakadt.
Johann a vele való beszéd során felfedezte saját másik oldalát; a csendből és bánatból a hangok, beszélgetések, mindenkit letaglózó riposztok világába lépett, és most már tudta, hogy tudja azt, amit Burke mindig is akart: szórakoztató, jó társaság lenni. Solance segítségkérése egy anatómiai adatra vonatkozott, bár akkor, mikor erről Johann jutott eszébe, még ő sem tudott Johann térutazó képességéről. Jól elbeszélgettek, néha szakmai, néha mindennapi dolgokról, és Solance furcsa módon nem zavartatta magát, hogy őrültnek nézhetik. Igaz, beszédes természete mellé ugyanúgy remeteéletet élt, mint Haltreger kisasszony. Az "Őrült" melléknevet is ő ragasztotta Johannra. Volt elég sok más furcsasága is, többek között a lakhelyére is nagyon kényes volt. Egy ízben e szavakkal küldte ki Johann-t a könyvtárából:
"...és képzeletbeli véredet meg takarítsd le a perzsaszőnyegemről!!"
Valóban, Johann néha már vérezni is képes volt, néha pedig halottszerű volt - néha hullafoltos, vagy teljesen kék, néha pedig csak sápadt... Néha egy nemrég végzett boncolásból maradt, hevenyészve - vagy épp pontosan - összevarrt sebekkel, néha egész tűrhető külsővel. Már fel tudta emelni a tárgyakat; illúziókat képezni erőfeszítés nélkül azoknak, akik őt is látták, és némi erőfeszítéssel azoknak is, akik őt magát nem látták. Egy idő után egy normális emberi alak képét vetítette néha sajátja fölé a valóságba, így normálisan beszélhetett, mozoghatott, csak hozzáérni nem tudott semmihez. Hatalma tehát minden egyes őt látó emberrel nőtt.
Valami azonban történt. Valami, aminek nem kellett volna. Talán a háborúval volt kapcsolatban, melynek rémségei elöl Solance ismeretlen helyre menekült még jóval annak kitörése előtt - jellemzően, pontosan tudta, hogy mi lesz a végeredmény, és valahogyan arra az időre a könyvtárát, de még a villát is, amelyben lakott, egyszerűen eltűntette valahová. Vagy esetleg csak túl sok idő telt el, és bár Johannt egyre többen ismerték, és merített hatalmat abból, hogy nem felejtették el, ő maga talán kezdte elfelejteni megteremtőjét és első barátját.
Még mindig voltak gonosz tréfái, és még mindig szerette, ha félnek tőle, de egyszerre nem is félnek tőle, hanem inkább beszélnek hozzá... Az első egy idős férfi volt, egy kivénhedt katona... Szívrohamra volt hajlamos szegény, és amikor Johann szándékosan saját valóját vetítette elé - önmagára - akkor a férfi egyszerűen belehalt a rémületbe, mert Johann akkor éppen rémesebben nézett ki magánál a háborúnál is.
De rájött, hogy szerinte ez vicces. Nem tudta, miért, vagy hogy mi indítja rá, de… A következő egy Miller nevű férfi volt - úgyis beteges a szívével... És nem hiányzik senkinek, nem? Johann őt is szó szerint halálra ijesztette; bár ehhez rontania kellett saját épp aktuális, eléggé átlagos kinézetén. Aztán jött egy idős, magányos néni, később egy tüdőbeteg kissrác, és egy fiatal, de özvegy asszony, aki nem halt bele, ezért Johann dühös lett és a saját konyhakését, átlódítva azt a szoba levegőjén, belevágta a hátába és ezzel megölte.
Egyre többen és többen lettek. Sokan, akik tudtak a gyilkosságokról azonos személynek vagy lénynek tulajdonították őket, és így egyre többen szereztek közvetetten tudomást Johann létezéséről. Élvezte az ezzel járó hatalmat, figyelmet - és a furcsa perverz szórakozást. Ezrek haltak meg a háborúban, és ha a régi ismerősei megszólták, ő csak annyit mondott: "Csak párat ölök meg. A valódi emberek sokkal többet ölnek." És ez igaz volt.
Johann mégis halványulni kezdett, és fogalma sem volt róla, miért. A vihar elvonult, Solance megint megjelent - ugyanolyan idős külsővel, bár még mindig mint ember, és ugyanúgy a rejtélyes módon előkerült a régi villaépület -, de egyesek nem bújtak elő, vagy élték túl. Haltreger kisasszony nem tért haza; elmenekült, és utazni indult, éppen Amerikában volt valahol. Solance azonban rájött, hogy Johannal nem stimmel valami, és új személyeknek mutatta be őt - olyanoknak, akiket, reményei szerint Johann nem tud bántani, még akkor sem, ha elkapja a gyilkos hév. Az egyikük, saját bemutatkozásában csak Greta, egy másik, hozzá hasonló miszticista volt, aki hamarosan rádöbbent, Johann történetét hallva, hogy a képességileg erős, de mégis egyre halványuló rémkép-férfi gyors és biztos megsemmisülésnek néz elébe... Meghazudtolta azt, amiből született, magát a gyilkosság utáni fájdalmat és lelkifurdalást.
Johannra pár keserves év várt, amíg vezekelt a tetteiért és végiggondolta eddigi létezését; miközben ereje is csökkenni kezdett és összement annyira, amennyire a teste elhalványult. Igen, most ő érezte azt a kínt, amit Burke érzett, amikor megteremtette őt... De ő már nem tudott álmokat teremteni, ahova menekülhetett volna. Ő maga volt az álom. A rémálom. Mely valaki lelkiismeretéből, fájdalmából, félelméből, magányából és becsvágyából született. Évek alatt teljesen legyengült és lassan próbálta visszanyerni a régi önmagát; utazgatva, meglátogatva eddigi léte színtereit. Sok időt eltöltött Edinburgh-ben. Végül visszatért Németországba, régi barátaihoz, s végülis bejárta egész Európát, olyanokat keresve, akik látják, új erőt - és, hogy nehogy újra elveszítse a fejét, jó tanácsokat - adhatnak neki. Megismerte Francine-t, a különös mechanistát, aki maga is álomlény, de ő emberi testbe börtönözve él. Megismerte Francine mesterét, megismerte Greta kevés ismerősét, akik még természetfölötti tulajdonságokkal bírtak, ezáltal képesek voltak felfogni Őrült Johann létezését... Végül elment az Új Világba is. Haltreger kisasszonyt kereste. Meg is találta, és megismerte az ő rég elveszett bátyját, aki most magát helyinek kiadva, Amerikában élt.
Végül mindketten hazatértek Európába, Nagy-Britanniába, és most, hogy a régi személyiségét és ereje egy részét visszakapta, és kissé jobban megértette saját maga, és a körülötte lévő világ működését, új olyan lényeket keres, akik képesek őt látni, akarják is látni, és... Nem csak egy kísértet-szerűséget látnak benne, hogy aztán elmeneküljenek.
Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 07:40pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
|
Ez talán segíthet a problémán. Nem túl régi fejlesztés, de jelenleg már azt merem rá mondani, hogy készen áll a használatra. Bár vigyázni kell vele, elméletileg nem veszélyes, főleg hogy a hatása igencsak pontosan behatárolható időn belül elmúlik - persze a felhasznált mennyiségtől függ, mennyi idő alatt...
- És ez.. pontosan mi és hogyan használtatik? - Kérdeztem kissé tétován, talán kissé rosszat sejtően Lady Francine, tudván hogy pontosan ezt a kérdést várja el. No és persze mert a kérdezett információt szűkséges is volt közölnie.
- Ez egy olyan, bedörzsölőszerként használatos szubsztancia, ami... Fogalmazzunk úgy, hogy erősen megkönnyíti a mozgást. Nehéz terepen is. Olyan terepen is, ahol virtuálisan - nincs "mozgás". Persze megvannak a dolognak a saját korlátai, de.. Majd úgyis meglátja. Mindenesetre, ha a megfelelő "futárt" választja ki a feladatra, az illető villámgyors és biztonságos módon célba juttatja az adott információt, a... Hova is?
- A tengerszoroson kellene átjuttatni egy Ms. Konrad által lejegyzett, információkat tartalmazó papírtekercset. De ezt már mondtam.
- Ehh, igen, persze, persze, csak nem voltam biztos benne. Érdekelne, hogyan kódolta le, de ha jól sejtem, ha sürgős célba juttatni, akkor feltehetőleg nincs most időm ezt tanulmányozni.
- Sajnos, ez a helyzet, de még megkérdezhetem Ms. Konradot a használt kódolás mikéntjéről. Vagy akár Ön is – ha nevezett legközelebb Prágában jár.
- Óh, igen, igen... Hm... Egy blokád alá vont tengerszoros... Annyira nem lehet nagy akadály. Mint mondtam, akkor, ha a megfelelő futárt választja.
- Rendben. És akkor, pontosan mit is kell tennem ezzel a... Folyadékkal?
- Válassza ki a megfelelő személyt. A kis testsúly, agilis alkat előny. Ja igen... Sajnálatos módon eddigi észrevételeim szerint ez a szer csak nőnemű alanyokkal kompatibilis. Ennek okát nem tudom, mert a fejlesztéskor semmi nem indokolta ezt, de a tesztelés során ezt vettem észre. ennek persze megvan a pozitív oldala: bedörzsölőszerként így kézzel is felapplikálható, annyi a feltétele, hogy egy férfiembernek kell felvinnie. Persze ez morális kérdéseket vethet fel, de... remélem talál egy megfelelő hölgyet, aki a szent cél érdekében hajlandó lesz erre. Mindenesetre, a szerből testsúly tíz kilogrammonként nagyjából egy millilitert kell felhasználni. A szert a lapockák körül, valamivel azok alatt, a vállak és kulccsontok körül és a mellkas két oldalén, a bordák felső részénél kell a bőrbe dörzsölni. Érdemes odafigyelni az adagolásra, mivel azután, hogy a bőrbe szívódott, csak egyszer hatékony - egy pótlási céllal történt második bedörzsölés nem a megfelelő hatást fejti ki. Érdemes figyelni az adagolás egyenletességére is, főleg a kétoldali szimmetriára. Ugyanakkor, ha biztosra akar menni, inkább a picivel többet használjon, mint a feltétlenül szűkséges, mint kevesebbet. Lehetőleg számottevő mennyiség nem kerüljön a test kéretlen részeire.
- Értem. - Lassan bólintottam. Igyekeztem minden részletet megjegyezni, amire felhívta a figyelmemet. - Esetleg beszámoljak az eredményről...?
- Nem szűkséges. - Francine kisasszony mosolygott. - A szer már éppen elég tesztelésen ment keresztül. Ha megfelelően használják, biztos vagyok benne, hogy tökéletes eredményt érnek el vele.
Miss Whitecomb arca némi bánatot, sőt, mármár elnyomott mártíri kínt tükrözött, ahogy lefejtette magáról ruházata legfelső rétegét - egy lazacszínű, hátul apró gombokkal záródó, elöl szélesen dekoltált és halvány fodrokkal díszített ruhát. A gombokat kis segítséggel kibontotta, majd csak a vállairól vette le a ruhadarabot, óvatosan lefejtve annak szűk ujjait a karjainál. A doktor a háttérben minden reakciót mellőzve figyelt. Mindig tudtam, hogy az öreg szakorvos úgyszólván "fából van". Többet is láthatott már aktív éveiben. Jómagam igyekezve rejteni a tényt, hogy a lélegzetem is visszafojtom, igyekeztem eldönteni, hogy valójában a tudományos fejlesztések iránti izgalom, vagy a látvány ereje hatott meg. Inkább az előbbi felé húzott a szívem. A ruha alatt klasszikus, fehér, halcsontos fűző lapult, és bár - elsőre még a bedörzsölőszer nélkül - megpróbáltam azon keresztül, afölött megérinteni a hölgy lapockáit, sajnos csúfos kudarcot vallottam. Elhangzott a Miss Whitecomb számára rémálomként csendülő mondat:
- Miss Whitecomb... Lenne szíves a fűzőjét is kioldozni?
A most már felső testében félig takaratlanul a tükör előtt álló hölgy beszorította a szemeit egy pillanatra, aztán meglepő mozgékonyságról téve tanulságot a csípője mellett hátranyúlt, és kioldozta fűzője szoros alsó kötését. A fűző szétcsúszott, és kissé megereszkedett a testén. Mint kiderült, nem is volt olyan szörnyen szorosra húzva, hiszen a törékeny alkatú kisasszonynak nem is volt rá túl nagy szűksége.
Magam óvatosan kicseppentettem a kapott szerből pár cseppet a tenyerembe és először lassan, finom mozdulatokkal szétkentem majd bedörzsöltem Miss Whitecomb jobb lapockáján a bőrbe. Hófehér bőre volt, az aktuális divatnak megfelelően arcán kissé rózsaszínesre pirosította – de a hátán még mindig puha és hófehér volt. Miután az első pár cseppet felvittem, rádöbbentem, hogy sietnem kell, így pár millilitert - nem alkalmaztam előzetes adagolást, csupán kiszámoltam, hogy Miss Whitecomb törékeny, könnyű alkatához elég lesz hat vagy nyolc csepp, talán egy kicsit több - ismét a kezemre helyeztem, és bedörzsöltem az előzőnek megfelelő területre, szimmetrikusan. Ezután két-két cseppet mértem ki a lapockái melletti területre az oldalán, a fűzője fölött, sőt, még a lecsúszott ruhakiegészítés pereme alá is bedörzsöltem az áttetsző, olajszerűen sűrű és olajos tapintású, de meglepően könnyű fajsúlyú folyadékot. Az elsőre azt hittem, hogy azért tűnik el másodpercek alatt, mert elpárolog, de csakhamar ráébredtem, hogy a kezemet borító szer nem kelt hűvös érzést, tehát nem párologhat el - hanem azért tűnik el Miss Whitecomb bőréről, mert beszívódik... Szinte azonnal. Amikor a nyolc cseppnyi folyadékot felapplikáltam és késznek tekintettem a műveletet, hátra léptem az üvegcsével a kezemben. Felfedeztem a kezemen maradt folyadékot, mely nagyon vékony fényes filmrétegként borította azt, és szolid mozdulattal a zsebkendőmbe töröltem, miután gondosan lezártam a díszes Murano-i üveg fiolát. Ezalatt le se vettem a szemem Miss Whitecombról, aki dermedten, arcán pírral állt a tükör előtt; s azt találgattam, mit érezhet, miközben a szer utolsó cseppjei is nyomtalanul eltűnnek a bőréről. Csak arra a pillanatra fordultam el, amíg egy üveges kredenc vitrinje mögé helyeztem az üvegcsét, és mire visszafordultam, Miss Whitecomb arca teljesen megváltozott: szinte holtsápadt volt, az arca pedig ijedtséggel vegyes döbbenetet tükrözött. Egy pillanatig levegőért kapkodott, és egy félrecsúszott pillantásom felfedezte, hogy mintha a bőre alatt valami hullámozva mozogna és békétlenkedne - akkor ezt még csak illúziónak véltem. A hölgy arca ismét megváltozott - a bőre teljesen kipirult, mintha a vére hirtelen robbanásszerűen a kültakaróba tolult volna, és az arcát, a hátát, és nyakát is elborította az egyenletes pír. Ez csupán egy pillanatig tartott, a mozgás pedig erősödött, és az volt a gyanúm, hogy a bordái közötti, légzését segítő izomzat szinte őrülten rángatózik, ahogy hihetetlenül felgyorsult légzését kiszolgálni próbálja. Valójában ez nem volt teljesen helyes megfigyelés, ugyanis a bordáit - bár finom bőrén kissé áttűntek az oldalán, főleg így, megfeszült tartásban - már nem lehetett kivenni a bőre alatt, mint kezdetben, a kezelés előtt. Ekkor Miss Whitecomb megremegett, megtántorodott, majd ismét megvetette lábát a vörös kárpiton - ezután pedig mintha valami lökné, előreesett a hátán pedig hatalmas hólyagként vált le két ponton a felhám, s e két hólyag egyetlen szempillantás alatt irreálisan hatalmasra nőtt, majd felhasadt és a megnyúlt, sérült hám nyomban le is vált, majd a leválási felület szélein begyógyult. A hólyagok áttetszőre nyúlt felülete alatt már felhasadásuk előtt valami fehéres, elsőre borzongató, látszólag szálas szerkezetű dolog tűnt fel, mely felhasadásukkal kiszabadult. Szinte felfoghatatlan sebességgel töltötte be a szobát, ahogy kiszabadulása után csapzottan terült el a tükör előtti fésülködőpolcba levegőért kapkodva kapaszkodó Miss Whitecomb mögött - Szárnyak!
"Szárnyak!" - döbbentem rá hirtelen... A fehér matéria, mely most már egyértelművé vált, hogy majd' egy arasz széles és több mint 40 centiméter hosszú tollak tömkelege, ahogy szétterült a szabad levegőn, úgy egyre több helyet foglalt, de kísérleti alanyunk bőre alól még mindig újabb centiméterei kerültek elő ezen új testrészek merev, és az emberihez teljesen hasonlatos bőr, de emellett tollazat fedte csontos vázrészének... Míg végül hatalmas, az emberi testmérettel arányos, hozzávetőlegesen is több méter fesztávolságú szárnyak kókadtan terültek el a fésülködőasztal felületén, a mögötte lévő fotelen és a szőnyegen. Miss Whitecomb még mindig döbbent volt és levegőért kapkodott, de ahogy lassan magához tért, mély lélegzetvételekkel felsóhajtott, és felegyenesedett... Mintha természetes volna, közben felemelte eddig kókadtan csüngő szárnyait, választ adva azon gondolatban épp ekkor felmerült kérdésemnek, hogy vajon képes-e mozgatni is őket. Ahogy lassan összeszedte magát, megrázkódott, és a szárnyak imént még csapzott és kusza tollai egyszeriben a helyükre kerültek; ezzel máris rendezettebb hatást keltve. Amikor az első meglepetésen túl voltam, éreztem, hogy majdnem annyira felszökött a vérnyomásom, mint az imént Miss Whitecombé, és szinte futva robbantam be a szomszéd szobába.
- Kardinális úr...! Kardinális úr, megvan a megoldás! Tudom, hogy fogjuk átjuttatni az üzentet a tengerszoroson...! Éjszaka, repülve! Miss Whitecomb egyszerűen átrepül vele...!
Lelkesedésemben alig hallottam a másik szobában Miss Whitecomb szokottan halk és félénk hangját, amint a tükörben vizsgálgatja szinte kétszeres szélességűre duzzadt mellkasát, melyet a bordákra ránőtt, a szárnyakat mozgatni hivatott izmok elöl a mellkasa felső és alsó részén, oldalt szinte végig az oldalán és a hátán is eldeformáltak - igaz, arányosan, és anatómiailag tökéletesen korrekt módon.
- Hát... Erre biztosan nem fogok tudni fűzőt venni
- Ne aggódjon, Miss Whitecomb - Jött a doktor nyugodt, diplomatikus válasza - Az éjszakai égbolton senki nem fogja az alakját figyelni.
Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 07:38pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|
